A Nyugat-Bácskában található Felső-Dunamellék Természetvédelmi Rezervátum nem csupán régiónk egyik legértékesebb, máig fennmaradt vizes élőhelye, hanem egy kulturális értékekben is bővelkedő vidék, mely kiváló célpontja lehet egy hétvégi kiruccanásnak, de akár egy hosszabb nyaralásnak is – egy hely, ahol a Duna még ma is saját törvényei szerint alakítja a tájat, és ahol a természet közelsége egészen új arcát mutatja Vajdaságnak.
A Nyugat-Bácskában található Felső-Dunamellék Természetvédelmi Rezervátum nem csupán régiónk egyik legértékesebb, máig fennmaradt vizes élőhelye, hanem egy kulturális értékekben is bővelkedő vidék, mely kiváló célpontja lehet egy hétvégi kiruccanásnak, de akár egy hosszabb nyaralásnak is – egy hely, ahol a Duna még ma is saját törvényei szerint alakítja a tájat, és ahol a természet közelsége egészen új arcát mutatja Vajdaságnak.
Homokzátony a Dunán
Nem sokkal a magyarországi országgyűlési választásokat követően a Szabad Magyar Szó hírportál, majd más hazai és magyarországi médiumok is beszámoltak arról, hogy a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. (BGA) közvetlenül a választásokat megelőzően, február és március folyamán valamivel több, mint 12 millió eurót hagyott jóvá mintegy 40 vajdasági magyar intézmény és szervezet számára. Bár a BGA támogatási határozatai – a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan – bárki számára nyilvánosak az intézmény honlapján, a kifizetések volumene és időzítése élénk érdeklődést váltott ki a közvéleményben. Lapunk cikksorozatot indított, melynek keretében lehetővé tesszük a támogatott intézmények vezetői számára a beszámolást arról, hogy milyen konkrét programokat és projektumokat valósítanak meg ebből a forrásból, változott-e a BGA korábbi gyakorlata, és milyen elszámolási, illetve ellenőrzési szabályoknak kell megfelelniük a lebonyolítás során.
A Dunatáj Egyesülés mint a nyugat-bácskai szórványközpont működtetője sokrétű munkájával a nyugat-bácskai magyar közösségek mindennapi tevékenységét támogatja: a civil szervezetek segítésétől és programok szervezésétől kezdve az ügyintézésen át egészen az oktatási és a közösségi kezdeményezésekig. Mindezt nagyrészt pályázati forrásokból oldja meg, amelyek az iroda fenntartását, a munkatársak bérét és a rendezvények megvalósítását egyaránt fedezik. Péter Istvánnal, a Dunatáj Egyesülés elnökével, a szórványközpont vezetőjével beszélgettünk a részletekről.
Nemrégiben nyílt meg Zomborban Szerbia első Szódamúzeuma. Rezicska Károly, a helyi Reza nevű szódaüzem tulajdonosa, a múzeum alapítója az ünnepélyes megnyitón ismertette a kezdeményezés hátterét, valamint szólt azokról a támogatókról is – a családjáról, a közösségről és Magyarországról –, akik hozzájárultak a hiánypótló gyűjtemény létrejöttéhez. A múzeumban különleges szódásüvegek, autentikus üzemi eszközök, kerámia szifonfejek és egyéb, esztétikai és kultúrtörténeti szempontból is értékes tárgyak láthatók. A zombori szódamúzeum alapítójával és a szikvízüzem vezetőjével előbb rendhagyó szóbeli tárlatvezetésen vettünk részt, majd az előzményekről, a gyűjtőszenvedélyről és a jövőbeli tervekről beszélgettünk.
Mi a szódamúzeum létrejöttének története, és mit láthatunk a kiállításon? Az üvegek mellett egyéb eszközök is helyet kaptak.
– Boldognak mondhatom magam, mert nálam a hobbi és a munka nem ellentétet képez, hanem párhuzamosan halad egymással. A munkám része az is, hogy folyamatosan kutatom, gyűjtöm, keresem az üvegeket. Ez a gyűjtemény közel negyven év munkájának az eredménye. Az üvegek mellett négy szódagyártó gép is ki van állítva. Ezek mind az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből származnak. Az egyik az a gép, amellyel 1988-ban, az üzem megnyitásakor kezdtünk dolgozni. Nem tudtam kihagyni, hogy ennek külön helyet biztosítsak egy különálló helyiségben. Ezenkívül még hat-hét régi gépünk van, bár sajnos nincs elegendő hely mindegyiknek a kiállítására. Ezek olyan 100–140 éves berendezések, amelyekkel egykor szódát gyártottak. Érdekesség, hogy a mai modern gépek is ugyanazon az elven működnek, mint az akkoriak, csak korszerűbb alkatrészekkel, például szivattyúkkal és rozsdamentes acéltartályokkal.
A régi gépeken jól nyomon követhető, milyen megoldásokat és ötleteket alkalmaztak az ipari forradalom idején. Emellett különböző eszközök – fogók, szerszámok –, valamint korabeli árjegyzékek és reklámanyagok is láthatók a tárlaton. A kék színű gép például egy 1910-es árjegyzék alapján azonosítható: a dokumentumban szereplő képen felismerhető maga a berendezés is. A gyűjtemény részei a különféle szifonfejek is, köztük kerámiabetétes darabok is vannak. Ezek egykori próbálkozások, „patentek” voltak, de általában nem váltak be, mert a kerámia könnyen tört, gyakran már töltés közben. Éppen ezért ezek az úgynevezett félresikerült megoldások ma a legértékesebbek a gyűjtők számára, hiszen kevés készült belőlük, és még kevesebb maradt fenn. Számomra a zombori darabok a legkedvesebbek, de természetesen vannak más ritka és nehezen megszerzett példányok is.
Meglepő módon többen is foglalkozunk szódásüvegek gyűjtésével, bár kevesen rendelkeznek akkora kollekcióval, mint jómagam. Az én gyűjteményem több mint 400 darabból áll, egészen pontosan 436 üveg van kiállítva. Magyarországon is vannak jelentős gyűjtők, köztük például a szegedi szódásdinasztia tagja, Bánffy István is, aki hasonló nagyságrendű gyűjteménnyel rendelkezik, mint én, és a gyűjteményét már több helyszínen is bemutatták. Létezik egy zárt Facebook-csoportunk is, ahol tartjuk egymással a kapcsolatot, és megosztjuk egymással a tapasztalatainkat.
Mesélne a neves szikvízüzem múltjáról is?
– A családi vállalkozást édesapám indította 1988-ban. Akkor még tizenéves voltam, nagyon örültem neki, és magam is részt vettem a szódagyártásban. Később elmentem katonának, majd amikor 1993-ban leszereltem, édesapám azt mondta: ha szeretném, átvehetem az üzemet. Ő nem kívánt tovább foglalkozni vele, sem a bevétellel, sem a kiadásokkal.
Édesapám eredetileg autószerelő műhelyt vezetett, a szódaüzemet később, mintegy kiegészítésként indította el. Amikor megszületett az öcsém, úgy gondolta, két gyermek mellé két szakma is kell. Abban az időszakban Zomborban bezárt egy régi szikvízüzem, a Reffle, és eladóvá vált a teljes felszerelése. Megnéztük, de túl magas volt az ára. Ennek ellenére nem adtuk fel: édesapám egy militicsi szódáshoz fordult, így jutottunk el ahhoz az információhoz, hogy Regőcén is eladó egy üzem, ám mire odaértünk, sajnos már elkelt. A hazafelé vezető úton megálltunk Őrszálláson, ahol egy idős, egykori szódásmesterhez irányítottak bennünket. Hosszasan beszélgettünk vele, és végül tőle vásároltuk meg az első gépünket. Azt a berendezést édesapámmal közösen újítottuk fel, mivel nagyon rossz állapotban volt. Ma az a gép is a múzeumban látható, és még most is működőképes. Érdekes fordulatot jelentett, hogy végül én vettem át az üzemet, az öcsém pedig autószerelő lett. Jelenleg három alkalmazottal dolgozunk, és szinte az egész Bácska területére szállítunk. A kereslet ugyan csökken, ám a kapacitásunk ennél jóval nagyobb is lehetne. A fennmaradás egyre nehezebb, ugyanakkor sokan továbbra is értékelik, hogy házhoz visszük a szódát. Természetesen az is jellemző, hogy személyesen jönnek érte. Kinek hogy kényelmesebb, mindenre van lehetőség, igyekszünk kielégíteni a fogyasztói igényeket.
A múlthoz való viszonya mindig is meghatározó volt. A zombori Magyar Polgári Kaszinó műemlékvédő szakcsoportjának a vezetője is. Hogyan alakult ki ez az érdeklődés?
– Alapvetően gyűjtő vagyok. Legénykoromban kezdtem numizmatikával foglalkozni. A nagyapám régi szekrényében találtam egy pénztárcát, tele régi pengőkkel – innen indult minden. A gyűjtőszenvedélyemet azután két ismert zombori gyűjtő, Binder István és Svetislav Komnenov-Bata is erősítette. Később jöttek a zombori képeslapok, a jelvények, majd a szódásüvegek. Ma már numizmatikával nem foglalkozom, de a gyűjtés mint szenvedély megmaradt. Innen kapcsolódik a hagyományőrzés is, hiszen a múlttal való törődés nélkül nincs jövőnk.
Látogatható-e a szódamúzeum, és milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– A zombori Szódamúzeum minden érdeklődő előtt nyitva áll. Már különböző csoportok is jártak nálunk. Állandó nyitva tartás nincs, előzetes egyeztetés szükséges. Időpontot a 063/538-676-os telefonszámon lehet kérni, további információk pedig a szikvízüzem honlapján érhetők el. Jelenleg én gondozom a múzeumot és vezetem az üzemet, nagy lelkesedéssel. Hogy a jövőben ki viszi tovább, az még kérdéses. A gyermekeim jelenleg külföldön tanulnak és dolgoznak, de természetesen mindig hazavárjuk őket – az üzembe és a múzeumba egyaránt.
A szódavíz hivatalosan is elismert hungarikum, a magyar kultúra és vendéglátás szerves része. A hungarikumok gyűjteményében szereplő leírás szerint keletkezésének voltaképpen tárgyi tévedés az alapja: a szódavíz készítéséhez felhasznált szénsavat tévesen azonosították a sziksóval. Magyarországon a különlegességnek számító szénsavas szódavizet, orvosok biztatására, mint a baktériumok szaporodását gátló széndioxid-alapú természetes tartósítószer folyadékot Jedlik Ányos, a természetbúvár bencés szerzetes készítette először 1826-ban, és az első szikvízgyártó üzemet is ő hozta létre 1841-ben Pest-Budán. A polgárosodó társadalom éttermeiben, kocsmáiban, cukrászataiban hamarosan elterjedt a szódavíz. A tiszta bor helyett az üdítő hosszúlépés, a kisfröccs, a nagyfröccs, az édes cukrászsütemények mellé a szódavíz volt a legjobb szomjoltó. A 19. század végén, még a millenniumi ünnepségek pompájában is helyet kapott a szódavíz, mint a kor újdonsága.
Jedlik a Mesterséges savanyúvizek című értekezésében 1829-ben írta le az eljárást részletesen, amely Baumgartner András és von Ettinghausen András bécsi egyetemi rendes tanárok lapjában, a Zeitschrift für Physik und Mathematik hetedik kötetében meg is jelent Bereitun künstlicher Sauerlinge von P. A. Jedlik in Raab cím alatt.
Jedlik nem féltette készülékét a nyilvánosságtól, értekezésében részletesen leírta a szén-dioxid hígított kénsavból, porrá tört krétából, őrölt márványból vagy szitált hamuból való előállításának menetét, valamint a víz szén-dioxiddal történő telítésének módját, közölve az első szódavízgyártó gép rajzát is. Az értekezés hiteles magyar fordítását Hankó Vilmos csak jóval később, Jedlik élete végén jelentette meg Egy elfelejtett magyar találmány címmel a Természettudományi Közlönyben.
L. Móger Tímea/Magyar Szó-Hétvége:
https://www.magyarszo.rs/mellekletek/hetvege/a.351543/Szikviz-hagyomany-es-szenvedely
