A nyugat-bácskai Gomboson a II. világháborúig, 1944-ig állt a Turul-emlékmű, amelyet a vérzivataros idők elől elbontottak és a föld alá rejtettek. Ma forgalmas regionális út vezet a hely fölött, ahol a régi szobor pihen, amely valószínűleg meg is sérült a lebontás és elrejtés alkalmával. A helyiek, valamint a magyarországi Szent István Lovagrend együttműködésének köszönhetően azonban 2014 óta ismét van Gombosnak Turul-emlékműve. A szoborról, az ősvallás, a kereszténység és a magyarság kapcsolatáról, valamint a település közelmúltjáról és jelenéről ft. Verebélyi Árpád címzetes préposttal, gombosi plébánossal beszélgettünk, aki a legfontosabb helyi szervezője volt az új turulszobor felállításának.
Gomboson a második világháborúig állt a turulszobor. Hogyan született meg az ötlet, hogy ismét legyen a faluban emlékmű, milyen út vezetett a 2014 szeptemberi avatásig?
– A magyar közösségeknek a turul, mint egy totemállat, olyan szimbóluma volt, amely a nemzeti, közösségi egységet jelképezte. Az egész magyar nemzettel való egységet fejezi ki. Amikor új országba került ez a nép, a turulmadarat és a hozzá tartozó országzászlót elbontották. Érzelmileg egybeesett a külhoniság tudata és a szimbólumok elbontása. Azokon az embereken, akik még látták és a mindennapjaik része volt a madár, az országzászló, azt láttam, hogy fájdalmas emlékezéssel beszéltek róluk. Bennünk, gombosi magyarokban tudatos az a tény, hogy egy másik országba kerültünk, nem az anyaország tagjai vagyunk, mégis oda tartozónak érezzük magunkat. Ebben nagyon nagy segítséget nyújt a vallás, a hit, és a nyelven, a kultúrán keresztül való kapcsolódás. Mindig szükségesek olyan szimbólumok, amelyek a mindennapokban, fizikai voltukban figyelmeztetnek arra az egységre, amely a lélekben megvan. Úgy éreztük, hogy a többségi politika nem ellenséges a tudattal, hogy a magyaroknak van egy érzelme, amely a nemzeti-történelmi vonalukat a múltban megpróbálja megfogalmazni, ezzel egyfajta önazonosságot próbálnak maguknak teremteni. Úgy gondoltuk, hogy nem fogják félreérteni a lépésünket. Nem forradalmat akarunk, semmi olyant, ami bántja a többségi nemzetet, viszont szándékunk volt önmagunknak, a közösségünknek figyelmeztető jelként adni, hogy van egy történelmünk, érzelmeink, kapcsolataink. Ezek nem szakítanak el a másiktól, de a többségben meghatároznak bennünket. Aki nem szereti a saját kultúráját, nem tudja tisztelni a másikét sem.
Antalovics Péter fotója
Másrészt, Vajdaságban a fölzárkóztatásnak fontos oldala lenne a turisztika. Szerbia a nyugat-európai népek számára fekete pont, többségük megmaradt a délszláv háborúknál. Ahhoz, hogy Szerbia, benne Vajdasággal, vonzó legyen egy nyugati embernek, fel kell sorakoztatnunk az itt lévő tizenpár nemzet kultúráját. Erősítenünk kell ezt, hogy külföldről érdemesnek tekintsenek arra, hogy eljöjjenek hozzánk, megnézve a többség kultúráját, és a tömérdek másikat. Ehhez egészséges, öntudatos közösségek kellenek. Élő közösséget akarunk létrehozni, ennek a közösségnek pedig meg kell, hogy legyenek az érzelmi kapcsolatai, amelyekből táplálkozik. Száz éve tartozunk ehhez a közösséghez, de ezer éve egy másikhoz. Ez volt az indítéka, hogy visszanyúltunk a múltba, hogy erőt öntsünk a ma itt élő emberekbe azzal, hogy pótoljuk a régi Turult. A madarat Czifra Tamás kőfaragó művész készítette tufakőből, márvány oszlopok tartják. Szállítás közben még nem volt végleges formájában, itt fejezte be Tamás. A madár a magyarországi Szent István Lovagrend ajándéka, jó kapcsolatom van a tagokkal, ők ajánlották fel. Az amerikai disszidált magyarok közössége is szervezett egy bált, amelyen pénzt gyűjtöttek a célra.
Említette a többségi közeget. Történt bármilyen atrocitás a szobor miatt, érzékeltek feszültséget a politikum vagy a társadalom szintjeiről?
