Vannak könyvek, melyeken egyszerűen „végigszalad” az ember, s akad olyan is, amelynek minden mondata, bekezdése megállítja, visszafordítja, gondolkodásra, kutatásra, olykor emlékezésre készteti az olvasót. Nemrég magát a szerzőt, dr. Silling Istvánt kérdezhettem egy interjú során a Kallódó történetek című novelláskötetéről, mely a Hét Nap kiadásában jelent meg. Azóta elolvastam a könyvet – melyet nem mellesleg Kanyó Ervin illusztrációi díszítenek –, és nem csalódtam: nem világmegváltó gondolatokkal tűzdelt romanticizáló szépirodalomról van szó, hanem egy emlékezetőrző vállalkozásról, mely néprajzi látlelet, helytörténeti lenyomat és művelődéstörténeti elmélkedés egyszerre.
Kevés író akad napjainkban vidékünkön, aki olyan természetességgel egyesíti a tudományos hitelességet a szépirodalom szabadságával, mint Silling tanár úr. A néprajzkutató, a tanár, a műgyűjtő és a lokálpatrióta e kötetben sem válik el az írótól, éppen ellenkezőleg: ugyanazon személyiség különböző részei gyúródnak egy megmásíthatatlan egésszé. A Kallódó történeteket olvasva hamar nyilvánvaló lesz, hogy szerzője nem nagyregényt kívánt írni magasztos hangnemben a múltról, hanem annak szétszóródott cserepeit igyekezett összeszedni, mielőtt végképp elnyelné őket az idő.











