Vannak könyvek, melyeken egyszerűen „végigszalad” az ember, s akad olyan is, amelynek minden mondata, bekezdése megállítja, visszafordítja, gondolkodásra, kutatásra, olykor emlékezésre készteti az olvasót. Nemrég magát a szerzőt, dr. Silling Istvánt kérdezhettem egy interjú során a Kallódó történetek című novelláskötetéről, mely a Hét Nap kiadásában jelent meg. Azóta elolvastam a könyvet – melyet nem mellesleg Kanyó Ervin illusztrációi díszítenek –, és nem csalódtam: nem világmegváltó gondolatokkal tűzdelt romanticizáló szépirodalomról van szó, hanem egy emlékezetőrző vállalkozásról, mely néprajzi látlelet, helytörténeti lenyomat és művelődéstörténeti elmélkedés egyszerre.
Kevés író akad napjainkban vidékünkön, aki olyan természetességgel egyesíti a tudományos hitelességet a szépirodalom szabadságával, mint Silling tanár úr. A néprajzkutató, a tanár, a műgyűjtő és a lokálpatrióta e kötetben sem válik el az írótól, éppen ellenkezőleg: ugyanazon személyiség különböző részei gyúródnak egy megmásíthatatlan egésszé. A Kallódó történeteket olvasva hamar nyilvánvaló lesz, hogy szerzője nem nagyregényt kívánt írni magasztos hangnemben a múltról, hanem annak szétszóródott cserepeit igyekezett összeszedni, mielőtt végképp elnyelné őket az idő.
A kötet novelláinak legfőbb gerincét az egyéni emlékezés adja. A történet rendre valamely jelentéktelennek tetsző részletből bontakozik ki: egy régi festményből, egy házból, egy családi históriából, a név mögött megbúvó sorsból. Ezek a mikrohistóriák azonban sohasem maradnak önmagukban. A személyes történelem fokozatosan átvezeti az olvasót a nagytörténelem dimenziójába. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a részletek egy-egy novella végére mindig tágabb kontextusba kerülnek, túlmutatnak önmagukon.
A mai zombori sétálóutca 1941-ben (forrás: Fortepan)
Silling úgy építi fel írásait, hogy azokban a kis, egyéni történetek nem lezárt egységek, hanem egy nagyobb történeti/történelmi „tabló” darabkái. A szerző nem kijelenti, hanem sejteti az összefüggéseket, s ezáltal talán egy kissé a befogadót is alkotótárssá avatja. Én határozottan élveztem ezt. Különös erénye a kötetnek, hogy a fikció és a dokumentarizmus határvidékén mozog. Az olvasó mindvégig bizonytalanságban marad: vajon hol ér véget a történeti tény, és hol kezdődik az írói lelemény? Biztosra veszem, hogy ez a „bizonytalanság” nem gyengeség, hanem tudatos eljárás. A hitelesítés eszközei – a pontos helynevek, családnevek, létező tárgyi emlékek, műalkotások, néprajzi adalékok – olyan hálót alkotnak, amely a fikciót is valószerűvé teszi. Néhol szinte könyörög a szöveg, hogy az olvasó lapozza fel a könyvtárát, kérdezze meg idősebb ismerősét, vagy keressen rá valamire az interneten.
Evidens, hogy az eredendően néprajzos érdekeltségű szerző nem tűnik el, nem tagadja meg önmagát a szépirodalomban. Sőt! Csaknem ott van minden sor mögött. De ez esetben – és ez más szépirodalmi munkáira is igaz – nem tanítani akar, hanem megmutatni. A tárgyi kultúra, a népszokások, a helyi hagyományok, a mesterségek, a települések sajátos karaktere mind-mind úgy épül be a szövegbe, hogy közben sohasem válik unalmassá, sosem érzi azt az olvasó, hogy egy szakszöveget olvas. A hiteles történelmi és néprajzi mozzanatok a cselekmény természetes alkotóelemévé lesznek, s ez a kötet egyik legnagyobb erénye.
A könyv borítója
Az egykori Nyugat-Bácska képe hitelesen jelenik meg a könyv lapjain. Magyarok, szerbek, svábok, horvátok évszázados együttélése rajzolódik ki előttünk, minden romantikus idealizálás nélkül. A multietnikus lét úgy jelenik meg, mint a mindennapok természetes közege. A szerző számára a közös múlt fontosabb, mint a választóvonalak. A történelem nála nem nemzeteket állít egymással szembe, hanem emberi sorsokat kapcsol össze, olykor a legvalószínűtlenebb összefüggésben.
Külön figyelmet érdemel az épített örökség szerepe. A házaknak, épületeknek a novellákban szinte lelkük van. Mintha a házak emlékeznének a régi lakókra, az ablakok látnák a történelem folyását, a padlások és pincék őriznék, amit őrizni kell. Az egyik kedvenc novellámban az apatini, jómódú polgárcsalád háza mintha maga válna elbeszélővé. Falai között megelevenedik egy sanyarú sorsú órásmester története, egy gondos háziasszonyé, aki a legnehezebb időkben is igyekezett megőrizni családja értékeit, majd azoké a menekülteké, akik erőszakosan vagy parancsra foglalták el az egykori otthont. A ház végül túléli valamennyi lakóját – és talán még ma is áll.
Az idő múlását különös érzékenységgel jelzi az a mozzanat, amikor a II. világháború után az egykor büszke mesteremberre már csupán a zombori tollas vándorcigány nyit ajtót. Mintha maga az elmúlás kopogtatna egy világ küszöbén. A bekeretezett családi fényképek régiségkereskedőhöz kerülnek, hátlapjuk azonban váratlan titkot őriz: Raichle Ferenc eredeti terveit az apatini városházáról. A múlt itt szó szerint a képek mögé rejtőzik. Ez a motívum szinte a szerző ars poeticájává magasodik: az érdekes történetek mindig a látható felszín mögött húzódnak, és feltárulva gyakran rájövünk, hogy valami nagyobb rendszerbe szerveződnek.
Nem kevésbé izgalmas a művészsorsok felidézése. Steiner Lajos soproni származású festő alakja éppúgy helyet kap e különös panoptikumban, mint a rejtélyes F. N. monogram mögött meghúzódó Falcione Nándor néhai zombori földbirtokos és mecénás személye. Ezek a novellák nem művészettörténeti tanulmányok, hanem kulturális nyomozások. Az olvasó egyszerre válik detektívvé, műgyűjtővé és történésszé, miközben apró utalásokból rakja össze az elveszett életművek körvonalait. A lokálpatrióták itt nagy előnyben vannak!
Különösen megrendítő az a gondolat, amely szerint a háború utáni évtizedekben sok hivatalnok a nyugdíjba vonulásakor egyszerűen hazavitte irodája faláról a festményeket. Ki tudja, hol függenek ma Zombor kiváló festőinek alkotásai? Léteznek-e még egyáltalán? Valamely padlás félhomályában, esetleg egy idegen ország nappalijában várják, hogy valaki ismét felismerje értéküket? A sorokból azonban kiolvasható, hogy akadtak rosszabb sorsú műtárgyak is. Megjelenik, ahogy az új államapparátus felégette és „felszórta sóval” az előző rezsim örökségét, műtárgyakat is beleértve. Úgy érzem, Silling itt nem vádat fogalmaz meg, hanem kérdést: a műgyűjtés vajon értékmentés, avagy csendes kisajátítás? A novellák nyitva hagyják ezt a dilemmát.
Hasonló jelentőséggel bír Varjassy (vagy netán Hollóssy?) Simon története is, akinek Három grácia című festményét a zombori Koczkár lányok szépsége ihlette. De nem maradhat említés nélkül Eisenhut Ferenc monumentális, Zentai csata című festményének históriája sem. Szinte filmszerű elevenséggel jelenik meg előttünk, miként érkezik hajón Bezdánba a hatalmas vászon, melyet lovas szekerek visznek tovább a zombori vármegyeházára. Egyetlen jelenetben sűrűsödik össze művészet, történelem és lokális identitás. A történet egyúttal óhatatlanul felidézi Zenta város régi fájdalmát is: miként Róna József monumentális Savoyai Jenő-szobra végül Budára került, úgy e festmény sem díszeleghet azon a földön, amelynek legnagyobb diadalát megörökítette. A történelem olykor a műalkotások sorsába is különös igazságtalanságokat ír.
A kötet egyik legnagyobb értéke mégsem az adatgazdagság, hanem a hangulatteremtő képessége. Silling prózáján csaknem ott érezzük a levéltárak porát, a régi fényképek megsárgult papírját, a padlások dohos illatát, és mindeközben kiválóan megidéződik a századelő zombori miliője, a bácskai utcák hangulata. Ez a próza nem nosztalgiázik, hanem emlékeztet, és gondolkodásra késztet. Talán éppen ez a Kallódó történetek legfontosabb üzenete. A történelem nem csupán a jól ismert hadvezérekből és csatákból áll, hanem elfeledett műtermekből, régi házakból, családi képekből, elveszett festményekből, padlások mélyén porosodó tárgyakból és azokból az emberekből, akiknek nevét már csak néhány megsárgult irat meg jó esetben az emlékezet őrzi.
Dr. Silling István kötete ezért (is) több egyszerű novellafüzérnél. Olyan írás ez, amely hidat ver múlt és jelen, tudomány és szépirodalom, helytörténet és egyetemes történelem közé. A lokálpatrióta olvasót újabb kutatásra ösztönzi, a kívülállót pedig ráébreszti arra, hogy a világ történelme még a kis utcából, a nádfedeles házból, sőt, még a festők vásznáról is felgöngyölíthető. S ha valóban kallódnak történetek körülöttünk, úgy e kötet azt bizonyítja: mindaddig nem vesznek el végérvényesen, amíg akad valaki, aki papírra veti s irodalommá nemesíti őket.
Kalinka Tamás/Hét Nap
https://www.hetnap.rs/cikk/A-mult-szilankjaibol-rakott-mozaik-60776.html
