Tisztelt emlékező közösség, kedves Mindannyian!
Itt állunk a 117 éve született Herceg János sírjánál. Valakinek megadatott ismerni őt, közelről vagy épp a messzeségből. Csodálva, tisztelve, ismerni vágyva őt…
Igen, itt állok én is, és féltőn és féltve – hisz nem ismerhettem őt személyesen – mondok ki szavakat az egyik legnagyobb írónk, gondolkodónk és közösségépítőnk, szellemi vezérünk összeseregítő, utolsó nyughelyénél. Így most az állítmányt, az önazonos, a kimondásukkal megtörténő szavakat keresem.
Róla, a mozdíthatatlan középről.
Róla, aki derengő fény és örök iránytű • róla, aki mindenkoron számunkra zsenge akác • róla, aki nemzeti hűséget, aki hivatástudatot, elkötelezettséget • róla, aki a közösségi szolgálat fényességét • róla, aki a meg nem ingatható hitet • róla, aki nemzeti ügyet • róla, aki délvidéki magyar közösséget remél és álmodik és épít… Róla: aki önmagunk szakadatlan áldozására hív.
Róla, aki nap napra rá – csak halljuk ki ebből az iszonytató zajból – mindenkori korparancsként testálja reánk, hogy e vidék magyarságát mi őrizzük meg, meg nem szűnő hajlandóságunkkal, elrendeltetésünkben való hitünktől sosem is elcsalatva.
Róla, aki – Mák Ferencet, a tavalyi év Herceg János-díjazottját idézve – pontosan tudta, hogy a kisebbségi sors megszámlálhatatlan kényszere kellett ahhoz, hogy ráébredjünk: teljesen magunkra vagyunk utalva, egyedül és kizárólag rajtunk múlik, hogy vállaljuk-e a saját sorsunk alakításáért folytatott küzdelmet.
Igen, Róla kell szólni, aki pontosan látta a feladatot, aki nélkül nem volnánk ez a kikezdhetetlen szőttes, erős, cselekvő közösség. Aki hitt településben, tájban, vidékben, sajátságos értékben, értékvilágban, ebben az ugarban és folyóinkban, szikesekben és medrekben, gyökérben, a bácskai és a délvidéki magyarság sorsának értékteremtő alakításában, összetartozásban és egyként lüktetésben. Annak felelősségében és örök kérdésében, hogy kinek lesz biztos otthona-e táj?
Hálát mondva, mondhatjuk, hogy a mi otthonunk maradt és lesz is! S bár szellemét újból és újból fontos megértetni és megértetni, hisszük az utat és a feladatot, és hisszük a szembenézés, a számvetés szükséges és megkerülhetetlen vállalását is!
Vallatóra fogni múltat, jelenkort, közösséget, a vajdasági magyarság nevén nem nevezett Herceg János-programjához hű maradni, visszatalálni hozzá, barázdáját igazán végigtapogatni!
Kedves Mindannyian, Herceg János hűséges tanítványai, barátai, tisztelt emlékező közösség!
Miénk e táj, s a tájé mi magunk: ha hisszük, ha őszinték vagyunk, ha hajlíthatatlanok maradunk. Hát maradjunk mindez és minden! Méltó örökösként és zászlóvivőként, lobogóként, de ha kell, zászlórúdként, nem látszatos építőkövekként.
Legyünk mindez és minden! Féltők és építők, egybehívók és hites alázattal szolgálók, legyünk Herceg János közösséget álmodó és ösztönző sorai, legyünk bátrak, elszántak és lelkiismeretesek, számot vetni, hogy előrébb láthassunk, oda, ahol magyar jövő dereng fel elkövetkező évszázadok ölelő és felnevelő szeretetével.
Drága Mindannyian!
Ma, itt, szellemi vezérünk összeseregítő, utolsó nyughelyénél ígérjük meg, hogy szavait, sorait, köteteit újraolvassuk, újból kiadjuk, olvasóinak és értőinek számát sokszorozzuk. Miénk e haza, s a szülőföldé mi magunk.
Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke
