A nő- Magyar Szó- Hètvège

Gondolataimba feledkezve kiléptem az ajtón, és azon vettem észre magam, hogy valaki jó hangosan és vidáman rám köszönt. Felkaptam a fejem, hát az egyik szomszédom jön mosolyogva velem szemben. Nem tudom kicsoda, csak annyit tudok róla, hogy Nő. Mosolyogva visszaköszöntem és elgondolkodtam. Vajon hogyan éli meg mindennapjait, milyen nehézségekkel küzd, miről álmodik, mi teszi boldoggá? Hogyan éli meg azt, hogy nő? Mit jelent számára, hogy nő? Egy biztos, mosolyogva és vidáman sétáltam tova.

Férfiként igen nehéz a Nőről írni. Sőt, az kell mondanom, hogy lehetettlen, hiszen kívülről kell szemlélnem. Amennyiben ponyvaszerűen állnék hozzá, akkor csatlakoznék azokhoz, akik szerint a Nő „a férfiak imádatának a tárgya, az örök és megfoghatatlan csoda, amelyet már sokan leírtak és megfogalmaztak”. És itt kicsit bajban vagyok, hiszen számomra egy személy sohasem lehet tárgy, nem lehet a tulajdonom, de „megfoghatatlan” csoda sem, hiszen létezik, itt van mellettem. Inkább maga a csoda. Egy személy. Élő ember, álmokkal, érzelmekkel, fájdalmakkal, küzdelmekkel, lélekkel.

Sok ilyen személy vesz körbe. Ismerek hároméves lányát egyedül nevelő, huszonöt éves, egyedülálló, erős és életvidám anyukát; harmincas évei teljében járó, karrierjét építő, hivatásában kitűnő nőt; negyvenes éveiben járó, boldog házasságban élő, mindent összetartó családanyát, ötvenes éveiben járó elvált, de önmagát felvállaló szingli nőt, de a hatvanas évei végén lévő, boldogságtól megszépült nagymamát is, miközben nem hagyhatom ki a majdan nővé érő lányokat sem. Sorolhatnám naphosszat. Mindenkinek megvan az életútja, keresztje és folytonos harca. Mert a mai férfiközpontú világban a nőknek bizony küzdeniük kell.

Elszomorító tény, hogy ma, amikor hihetetlenül fejlett mesterséges intelligenciát hozunk létre, amikor fel tudjuk térképzeni a DNS-t, amikor Mars-expedíciókat tervezünk, Nobel-békedíjakat osztogatunk, alkotunk és rohamosan fejlődünk, ma még a legfejlettebb társadalmakban is leértékelik/leértékeljük a nőket. Százhatvannégy év telt el azóta, hogy március 8-án New Yorkban negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentésért, és száznégy év telt el, hogy Oroszországban kenyérért és békéért tüntettek, amely után – nem közvetlenül ennek a tüntetésnek a hatására – II. Miklós cár lemondott, majd polgári kormány alakult, mely szavazójogot biztosított a nőknek. Ezzel vált véglegessé a nőnap dátuma is, mely a világ legtöbb országában március 8-a. És hol tartunk ma? Továbbra is tüntetni kell a nőket érintő diszkrimináció, a nők elleni erőszak, a nőket érő családon belüli erőszak, a munkahelyi szexuális zaklatás, a prostitúció és az egyéb, a nők ellen elkövetett erőszak formái miatt…

Az emberiség, úgy látszik, nem elég bölcs, nem elég érett ahhoz, hogy valójában békével tudjon élni önmagával. Továbbra is forrongunk és változunk. Mintha nem tanulnánk a hibáinkból. Igen, hibázni emberi dolog, de tanulni is. Természetesen a száz, vagy ötven évvel ezelőtti állapotokhoz mérten igenis történt változás, de messze nem ideális. Az emancipáció zászlaja alatt a nők sokszor belekényszerülnek egy olyan szerepbe, amikor is az önmagvalósítás, az elfogadás és az érvényesülés miatt egy női nemű „valamivé” válnak. Elveszítik a női „jegyeiket”, és csupán biológiailag lesznek nők. Ez pedig megint csak szomorú dolog számomra. És most nem akarok belebonyolódni a biológiai nemi szerep és a gender elmélet bugyraiba. Erre csak annyit mondok, hogy minden zsák megtalálja a saját foltját. Azt sem hiszem, hogy a férfi domináns lenne, a nő pedig alárendelődő. Azt sem hiszem, hogy a nőnek otthon, a konyhában a helye, a férfi meg fel sem veheti a porszívót. Hitem szerint társak vagyunk és támogatnunk kell egymást. Azonban egy Nő óriási hatalommal bír: az életadás hatalmával. Míg a férfi csak megtermékenyít, addig a nő az, aki életet ad, világra hoz, és életben tart. Születésünktől kezdve ezért tartozunk mindennap hálával édesanyánknak, hiszen megszületni nem nehéz, de kilenc hónapig hordozni valakit a szívünk alatt, majd világra hozni, annál inkább.

Nem alul, nem felül, hanem értékelni kell a Nőket, és egy férfi számára kötelesség, hogy éreztesse egy Nővel szembeni tiszteletét, hódolatát. Szép szavakkal, apró gesztusokkal. Nem tolakodóan, magas lóról, hanem előzékenységgel és alázattal. Én nem azért nyitok ki egy ajtót egy nőnek, mert ezzel akarom levenni a lábáról, hanem mert tisztelem! Mert amíg egy nő ebben a férfiközpontú társadalomban egy férfi mellett nem érzi magát nőnek, nem érzi magát megbecsültnek, tiszteltnek, addig rend közöttünk nem lesz. Lehet, hogy pár száz év után majd megváltozik a társadalom. Lehet, hogy csak biológiai különbség lesz a nemek között. Lehet, majdan nőközpontú társadalom lesz. Nem tudom. Ma egyvalamit tudok és ezért hangnemet is váltok: Csodálatosak és kincsek vagytok ti, Nők! Köszönjük!

Diósi Árpád, Magyar Szó- Hétvége címlap

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.