Átalakulás magyarról szerbre- Magyar Szó- Hétvége

Amikor az utóbbi években Doroszló felé vezet az utam, a faluhoz érve boldogság fog el, látván a kegyhely terebélyesedését, majd a faluba beérve végtelenül szomorú leszek. Üres, düledező házak sorakoznak, mindegyiket emészti az enyészet. Vajon ide hamarosan már csak zarándokolni járnak az emberek?

De hessegessük el ezeket a sötét gondolatokat, úticélom ezúttal egészen más, egy időutazás a száz évvel ezelőtti Doroszlóra. Egy olyan időbe, ami nem volt sem könnyű, sem felemelő. De a falunak akkor, egészen pontosan 1910-ben 2722 lakosa volt, ebből 2602 magyar, 102 német. Száz évre rá 1497 lelket számlált, 952 magyart, 659 szerbet és mindössze 3 németet. Jövőre megtudhatjuk, hogy ma ez a szám milyen irányba változott, de sejthetjük, ha tudjuk azt, hogy például az általános iskola felsőbb tagozataiba egy-egy diák jár, és az alsókban sem áldásos a helyzet.

Utunk Brindza Ildikó tanárnőhöz vezet, a megboldogult Kovács Endre helytörténész lányához, aki őrzi apja hagyatékát, egy valódi kincset a falu múltjáról. Ezekbe a régmúlt feljegyzésekbe szeretnék belelapozni, néhány régi fotót megnézni.

Egy bekötött könyvet tesz elébem.

– Édesapám köttette be. Meg akarta jelentetni, de nem lehetett. Ő kinyomtatta, befűzette, és a család minden tagjának adott belőle egyet. Az eredeti kézirat valahol Újvidéken van, az egyik rokonnál, örülnék, ha visszakerülne a gyűjteménybe, mert itt volna a helye, de ez most nem fontos.

Kihajtom a fedőlapot. Ez első oldalon a következő szöveg áll: „A kéziratot átírta és szerkesztette Kovács Endre”. Alatta: „Doroszlói Tancsik Fábián épület, bútorasztalos és vándorméhész kéziratos naplója és krónikája 1903–1948.”. Legalul: „Doroszló, 2005.”

Az egyik oldalról Tancsik Fábián néz vissza rám. Egy nagy bajúszú, szúrós szemű bácsi. Öltönyben, nyakkendőben. Most ő fog mesélni:

„1918. november 4-én már meglehetős számmal érkeztek érettebb fogalmú katonáink a harctérről. 18 órakor megalakították a helyi nemzetőrséget. 125-en, többnyire katonai felszereléssel, talpra álltak és statáriumot hirdettek: ha még ezután is valaki betörést vagy rablást követ el, azonnali halálbüntetést szabnak ki rá. A nemzetőrség elnöke Kordélyos János volt, aki szép, katonás magatartásával egy csapásra megállította a rabló bandát.

A rablóbanda névsorát – akik ennyi családot és drága holmit tettek tönkre, ami csak a mi községünkben pár százezer koronát tesz ki – nem tartom méltónak fölsorolni, de vártam, hogy ez az eljárásuk majd csak abbamarad.

Hát még mit és mennyit tettek tönkre Szond községben. Ott még a szép és drága épületeket is felgyújtották. Igaz ugyan, hogy ott a nemzetőrség elbánt velük: a 17 főcinkost november 4-6-án a rögtönítélő bíróság kivégezte!”

– A nemzetőrség IV. Károly felszólítására jött létre Zomborban – ezt Wilhelm József történelemtanártól hallom, aki átjött Ildikóhoz segíteni eligazodnom a régmúlt időben.

– Doroszlón két zsidó és egy magyar boltot fosztottak ki, de gazdagabb parasztokat is. Amikor november végén bevonult a szerb hadsereg, a magyarok nagyon féltek, hogy mi lesz most velük. Nem történt semmi. Összedoboltatták a falu lakosságát és felszólították a rablókat, hogy adják vissza a szajrét. Mivel nem tették meg, mert vagy már eladták, vagy eldugták és nem akarták, gondolván, hogy nem éri őket bántódás, elfogták őket és nyilvánosan deresre húzták, mindegyikük 25–25 botütést kapott büntetésként. Kezdetben különösebb változás nem volt a faluban és a környéken, de a szerbek megpróbálták betölteni az állami szervek kulcshelyeit, az iskolákat, ami nemigen sikerült nekik, mivel nem volt megfelelő képzett emberük. Így nyomást gyakoroltak a meglévőkre, hogy ismerjék el a Szerb–Horvát–Szlovén királyságot, és maradhatnak a helyükön. Sokan megtették, de volt, aki ellenállt. Például a helyi jegyző, Botha Andor, aki inkább az öngyilkosságot választotta, mint a behódolást.

„November hónap közepe táján jött hírbe, hogy a Bácskát, Baranya vármegyét és a Bánátot, volt ellenségeink, a szerb katonák megszállják. Lett is ijedelem, azt gondoltuk, ha ezek ide beteszik a lábukat, akkor jaj lesz a magyarságnak. Lám itt is bebizonyult a közmondás, hogy nem olyan fekete az ördög, amilyenre festik.

Tényleg bejött a szerb katonaság, ki volt adva, tűzzük ki a fehér zászlókat, amelyeket ki is tűztünk. Megjöttek, de senkit sem bántottak. Felkérték a lakósokat, önkéntesen adjanak át mindenféle fegyvert, mert aki be nem adja és kitudódik, azok igen ráfizetnek. Házsorba mentek és felszólítottak mindenkit, adjanak vissza minden tárgyat, akinél az elrablott holmikból valami van, melyet a zsidóktól vagy a Török boltostól elraboltak. Tehát szépen felkérték azokat is, akik bűnrészesek voltak. Kimondták, ha szépségesen vissza nem adják, akkor nagyon megbánják.

No, de hatan, a főcinkosok rá is szaladtak. Megkapták jutalmukat, mert ők csak tréfának vették a katonák felszólítását. Ezek ugyan nem dicsérhetik a szerb katonaságot, mert elhegedülték rajtuk olvasatlanul a 25 botot, úgy hogy ötven is lett belőle. Ordítottak a községháza nagytermében, mint a vadállatok. De békés embereket még eddig nem bántottak, csakis azokat, akik nem fértek a bőrükbe és a másét elrabolták. Azoknak nem tetszett a szerb katonai eljárás, jó lett volna nekik tovább garázdálkodni. Később már lettek szerb csendőrök, akik megszelídítették akár a vad németet, akár a vad szerbet avagy a magyart. Ezeknek mindegy volt, elhegedülték rajtuk a tizenkilencet, utána a hat ráadást. Ilyen volt az átalakulás magyarról a szerbre.”

Tartott ez, mármint az átalakulás 1941-ig.

„Végre elérkezett az igazi feltámadás, éspedig húsvét reggel, amikor az úr Jézus halottaiból feltámadt és ugyancsak e napnak a reggelén 1941. április 13-án, húsvét napján, 23 év után a szerb uralomtól az itteni elnyomott magyarokat a vitéz honvéd katonáink felszabadították. Mily öröm volt húsvét reggelén ez a kettős feltámadás!

Csuda látvány volt ez itt Doroszló községben, amikor a szerb katonaság, az a sok ezer és ezer ember Zomboron át és itt visszavonultak, a sok tüzérség, huszárság és gépfegyveresek.

A szerb visszavonulás már nagypénteken kezdődött, egész éjjel és szombaton is egész nap. Elég csendben ment volna minden, de úgy délelőtt 9-10 óra tájban a községháza előtt két idevalósi civil ember megállított egy szerb katonát, kicsavarta kezéből a puskát és az oldalfegyverét is elvette. Erre reagálva, a menekülő csapat igen sok lövést adott le, ami nagy rémületet okozott a nép között. Az elkeseredett szerb katonák a községházát vették sortűz alá, a termekbe sok lövést adtak le és az összes ablakot összetörték.”

– És ekkor, 41-ben helyezték el a központban, a Bártol-ház előtt a turulszobrot mondja Wilhelm József. 

– 1944-ben rombolták le, egészen pontosan tüntették el a doroszlóiak. Bártol István, Pista bácsi lakott ott, aki országgyűlési képviselő is volt. Úgy tudjuk, hogy a madarat elásták a ház pincéjében, a talapzatot pedig elvitték a temető felé és egy árokba dobták.

A talpazat (Dávid Csilla fotója)

Kocsiba ülünk, megnézzük a Bártol-házat. Most nem lakik benne senki, annak ellenére, hogy homlokzata frissen van festve. Szép, nagy ház, de az örökösök már nem élnek itt. A talapzathoz is elmegyünk. Nehezen találjuk meg a temető közeli árokban, bokrokkal gazzal, borostyánnal benőve, de József tudja körülbelül, hogy hol lehet. Meg is leli. Kissé kiszabadítjuk a sűrű növényzet öleléséből, lefényképezzük rejtekhelyén. Semmi jel, felirat nem utal arra, hogy ez a hatalmas talapzat 1941-től 1944-ig a turulmadarat hordozta volna, de a faluban mindenki, különösen az idősebbek tudják, hogy igen.

– Ez biztosan a szobor talapzata. A madár is megvan valahol elásva, legvalószínűbben a Bártol-ház pincéjében. Elhangzott már az a javaslat, hogy megkeresik, kiássák és visszahelyezik helyére. De a doroszlóiak mintha még félnének ettől. Meg aztán a Bártol-ház elé nem valószínű, hogy megengednék, ugyanis az közterület, és ehhez külön engedélyek kellenének, de a templomudvarban igen. Remélem, egy napon erre is sor kerül. És még egy ereklye ebből az időből valahol meglehet, az országzászló. Annyit tudok, hogy Babos János és Rozália őrizték. János bácsi abban az időben nagyon aktív volt, színdarabokat szervezett, magyar újságokat hozott Zomborból. Nem volt nehéz a városba elkerékpároznia érte, mert azzal ment. Sajnos, ők már nem élnek, a hozzátartozók pedig nincsenek itt.

Négy év után ismét bekövetkezett az átalakulás, ami azóta folyamatos, és a mai napon is tart. Búcsút intek a romos házaknak és a kegyhelynek.

Németh Zoltán, Magyar Szó- Hétvége

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.