A zombori Bielitzcky Károly Városi Könyvtár igazgatója által kinevezett bíráló bizottság, Beszédes István író, Fekete J. József író (elnök) és Sinkovits Péter író a 2018-as Herceg János Irodalmi Díjat egyhangúan Vasagyi Mária zombori írónőnek ítélte.
A rangos díj ünnepélyes átadására a Dunatáji Herceg János Napok keretében ma, szeptember 14- én került sor a Városi Könyvtár gyermekosztályának termében. A népes közönséget Fekete J. József köszöntötte, ismertette a csaknem húsz éves Díj előéletét. Nataša Turkić, a Bielitzcky Károly Városi Könyvtár igazgatója, a bírálóbizottság tagjainak jelenlétében adta át a Herceg János- díjat Vasagyi Máriának.
Fekete J. József felolvasott egy részletet a laudációból, amelyet az alábbiakban teljes terjedelemben közlünk:
,,A szerző a néprajzi gyűjtésektől indulva, a szépirodalmi műfordítások kihívásain át, a művészeti (zenei és képzőművészeti) írásai során finomított stílusával hasított ki magának szűz területet a vajdasági magyar prózában. Ez a terrénum a Silentium album, Pokolkerék, Fabella Domi, A Kruspér-udvar angyalai című műveiben évszázadokra visszavezető regénytörténetekben tárgyiasult, amelyek vezérmotívuma a családtörténet, Zombor és Bácska soknemzetű népességének egyetlen, vagy több famíliára kiterjedő elbeszélése.
A rendkívüli erudíciót mozgató írónő nyelvhasználata megkerülhetetlenül kiemelkedő, választékossága mellett „visszarégiesíti” a magyar nyelvet, ami műveiben az archaikus hangzás mellett történelmi, fantasztikus, kontemplációs prózaszöveggé artikulálódik.
A most átadott elismerés voltaképpen az életmű jutalma, ám engedjék meg, hogy most kitüntetett szerző legutóbbi könyve révén indokoljam meg a díjat.
Az előző három prózakötetéhez (Silentium album, Pokolkerék, Fabella Domi) hasonlóan Vasagyi Mária legutóbbi könyve is helyhez kötött, van saját topográfiája és vízrajza, sőt, a korábbi szövegekből visszaköszönő szereplői: a család. Az elbeszélőhöz köthető önéletrajzi szálak behálózzák a Bácskaságot, de mindenekelőtt Zombort, azon belül is a Kruspér-ház (ma a Történelmi Levéltár épülete) mögötti udvarba vezetnek, ahol képzőművészek műtermei sorakoznak.
A képzőművészet (a zene, a helyek, vizek, különös történetek mellett) kiemelt helyet kap a különös, archaikus elemekkel, idegen nyelvű, főként latin, jiddis, német szavakkal, szövegrészekkel dúsított nyelven elbeszélt szövegekben. A képzőművészet a kreáció, a teremtés, egyben a végtelenség szinonimája az elbeszélésekben. A Rajzóra a Falcione-házban című elbeszélésben élesen elkülöníti a tősgyökeres művészetet a mesterséggé silányított tehetségtől. Az elbeszélésben egyetlen mondat említi a ház egykori tulajdonosának, Falcione Sándornak az emlékét. (Ő adományozta Zombornak a mezőgazdasági iskolát, vele 200 hold földet, az 1944/45-ös partizán megtorlás során a jótevőt elevenen megnyúzták.)
A látszólag kedélyes, angyali magasságból szemlélt történetek felszíne alatt folyamatosan jelen van annak tudata, hogy félelem, és kín hatja át egész életünket. Nem egyszerű halálfélelem, hanem a világba vetettség, a kiszolgáltatottság személyes és kollektív ősfélelme. A VID című elbeszélésben egy szobrász a kommunista párt közbenjárásával hozzájut egy hatalmas márványtömbhöz, azzal, hogy Josip Broz Tito lovas szobrát kell kifaragnia belőle. Befalaztatja magát a műtermébe, csak egy rést hagy, ahol kidobálhatja törmeléket, és amelyen beadhatják az élelmet és a vizet. A ló remekül sikerül, de a Vezér fejével gondjai vannak. Először Draža Mihailović, kivégzett csetnik vezető vonásai formálódnak vésője alatt, majd Hitler fogkefe bajusza uralkodik el a portrén, ezt követően Napóleon jellegzetes hajtincse kunkorodik a faragványon, ami később már Horthy fizimiskáját ábrázolja. A párt szoborbizottsága hiába noszogatja a mestert, a szobor csak nem akar elkészülni, hiába leskelődnek a műterem falán hagyott résen, oda csak a nevezetes zombori napóra angyala lát be. Amikor a márványfej Sztálin, Lenin és egyéb diktátorok után végre hasonlóságot mutat az Örökös Marsall vonásaival, megmutatkozik az aránytalanság, a ló túl nagy, a lovas túl kicsi, a feje meg pláne az. Eddigre a köpenyén megragadt kőportól a szobrász maga is szoborrá lesz. Vésővel és kalapáccsal szabadítja ki magát burkából, szabadulásának mintájára összezúzza a szobrot. A bizottság hiába toporog a műterem előtt hetekig. Amikor végül bejutnak, döbbenten látják, hogy a mester a messze földről hozatott márványtömböt elpocsékolta. Viszont a teremben találnak miniatűr, női aktokat ábrázoló kisplasztikákat – a mester mindvégig egykori szerelmét szerette volna megfaragni a tömbből –, ezeket a bizottságosok rejtve zsebre teszik, majd nőiknek ajándékozzák, mintha azok fényképei nyomán faragta volna nekik a mester.
Többszörösen áttételes történet, miként a legutóbbi délszláv háborúk egyikében megjelenő Jézust és elárulását, majd a bűn alóli fölszabadulást feldolgozó, Ecce homo című allegorikus elbeszélés, vagy a kisebbségbe szorulást és a végtelen kiszolgáltatottságot megfogalmazó Thillioha tündérnépe.
Az Iratok a lombosi levéltárból ezektől a szövegektől sokkal deklaratívabb. Az 1944-es nyilas hatalomátvételt követő zsidómegsemmisítés során játszódó történet hőse egy zsidó, ráadásul kommunistagyanús orvos és családja, amely a likvidálás elől menekül a Délvidékről, Magyarország számos településén is föltűnik, így Budapest ostromakor is. Jelentős erőkkel körözik, számos tanú arról ismerte föl a magát asztalossegédként igazoló doktort, hogy mindenütt önzetlenül segített a bajba jutottaknak, gyógyított, kezelt és ápolt. Megússzák a körözést, hazakerülnek szülővárosukba, ahol meg a jugoszláv hatóság bebörtönzi, majd kényszermunkát szab ki számára. A kihallgatói azon kérdésére, hogy mit csinált magyarországi bujkálása során, mindössze annyit válaszolt: gyógyítottam.
Írói módszerének lényege egyik elbeszélője révén érthető meg legkönnyebben. A kislány vak nagynénije egy cipős dobozt talál a nagyapa ágya alatt, és rejtegetett családi titkokat sejt bennük. A kislány az üres dobozból mintha dokumentumokat, fotókat emelne ki, egymás után sorolja a családtól elhallott történeteket: „… elsősorban sohase látott dolgokkal, sohase hallott eseményekkel iparkodtam világot teremteni a vak szemek mögé, elegyítve a családban elejtett szavakból fölsejlőt a lehetséges végtelenéből kiemelt esetlegessel, így ötvöződött a valótlanságból való – ahogy Iván szokta volt mondani: vanitatum verum –, amit a tényleges létben elnyelt a sorsszerűség ingoványa. […] Nem emlékszem pontosan, miként hangzottak azok a történetek, a dobozban bozsongó, a kitalált családi levéltárból eredő mesék, vagyis nem létező adatok kiegészítői, adalékok egy másik, meg nem élt életből. Mint ahogyan később, a jelen megélésekor is cselekedtem, minorem rerum commutationem efficerunt, egy kis változást hoztam létre a dolgokban.”
A díjazott írónő tiszteletét fejezte ki a díj névadója, Herceg János akadémikus író emléke előtt. Fekete J. József kérdéseire válaszolva ,,ízesen”- mívesen mesélt az első irodalmi élményeiről, néprajzi gyűjtései során szerzett tapasztalatairól, köteteinek születési folyamatairól, továbbá a zenéhez fűződő szoros kapcsolatáról.
Vasagyi Mária írásából Győrfi Klára olvasott fel részletet:
A Dunatáji Herceg János Napok elnevezésű zombori programsorozat része volt a Kamerás emberek (Lifka Sándor, Bosnyák Ernő) című dokumentumfilm vetítése, amelyre szeptember 13- án került sor.
Kapcsolódó GALÉRIA: http://nyugat-bacska-portal.info/wppg_photogallery/gallery428/
