Nyugat-Bácska Portál

A Laza Kostić Kulturális Központ munkatársa, Szitás Mária szervezésében foglalkozást tartottak a közelgő Föld napja (április 22) alkalmából. A Vera Gucunja óvoda növendékei csoportfoglalkozás keretében rajzoltak és tanultak a témában.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Toldi István kupuszinai népmesemondó vall alapértékekről, közösségi erőről, emberi, szakmai tartásról.

Toldi István, Palóc Ország Örökös Mesemondója címmel kitüntetett Vajdasági Mesefa, a Népművészet Mestere, a Magyar Kultúra lovagja, Szeder Fábián Életműdíjas kupuszinai mesemondó, aki a bemutatkozást rend szerint azzal kezdi: ,,Toldi vagyok, az Arany János utcából”. Nem hisz a véletlenekben, vallja, az sem véletlen, hogy az ember hova születik. Szülőfalujának kultúráját és hagyományait ugyanolyan elhivatottan szolgálja, mint az édesapjától, továbbá idős ,,mesterektől” tanult és a vele született népmesemondás küldetését. Minderről a helyi Sturc József színjátszócsoport bemutató előadása (amelyben színjátszóként ugyancsak szerepet vállalt) után beszélgetünk vele:

–A mesemondásra születni kell?

–Úgy gondolom, vele- és beleszületni kell. Életutam cikornyás ebből a szempontból, ugyanis egészen a harmincas éveim közepéig nem meséltem nyilvánosság előtt. Meghatározó volt számomra, hogy négy éves koromig rendszeresen hallgattam mesét, nem is akárkitől: édesapám, noha sokat dolgozott (külföldön is), amikor csak tehette és itthon tartózkodott minden este  leült az ágyam szélére és mesét mondott. Hosszú tündérmeséket, a azokból is a hős- tündérmesék fajtáját szerettünk a legjobban mindketten. Volt, hogy azt hitte, elaludtam és megpróbálta nagyobb ütemben továbbmondani, én felriadtam és korrigáltam, hogy bizony nem úgy van az, tessék sorjában haladni. Az a tapasztalatom, hogy az a gyerek, akinek mesét mondnak kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, másként látja és értelmezni a világot és hamarabb feltalálja magát benne. Felnőttként évtizedekre eltávolodtam a mesétől, mígnem egy alkalommal zentai rajzversenyt nyert a lányom és elkísértem a népmesemondó versennyel egybekötött díjkiosztóra. Egész napra ,,ottragadtam” a közönségben, figyeltem a mesemondók teljesítményét és elhatároztam, hogy a következő évben én is benevezek a versenyre. A helyi Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület vezetőségi tagjai elé terjesztettem az ötletem, eleinte bizalmatlanok voltak, de nálunk az a jól bevált gyakorlat, hogy az ember szabad kezet kap, amit helyesnek érez, abban a közösség támogatja. Beneveztek a versenyre és nem bánták meg, ettől kezdve zsinórban nyertem fődíjakat. Egy gödöllői mesemondó találkozón szerepeltem először, majd jött a zentai Kálmány Lajos Népmesemondó verseny, ahol hat, hét éven keresztül első vagy fődíjas voltam voltam, megkaptam a Vajdasági Mesefa titulust, háromszorosan is.

–Van- e példaképe, emberek, helyek, akiktől, ahol sokat tanulhatott, fortélyokat leshetett el?

-Népmesemondó pályafutásomban fontos alapja, hogy akiktől tanultam, azok kivételesen jól művelték ezt a tevékenységet. Kezdve édesapámmal, majd az idős mesemondó ,,mesterek” megismerésével folytatódóan tudatosodott bennem is, hogy alighanem ez az én dolgom. A faluban nincs más, aki továbbvigye és adja a népmesehagyományt, ennélfogva tehát egyfajta közösségi küldetésként is tekintettem rá. Nagy kihívást jelentett számomra a származásunk, a mesemondás palóc nyelvjárásban. Szerettem volna kipróbálni magam benne, ezért elmentem Balassagyarmatra, az ottani palóc mesemondó versenyre, amelynek Palóc Mesemondás Mestere Díjára ,,fájt a fogam” nagyon. Érdekesség, hogy ezt a díjat nem kaptam meg, hanem saját reményeimet is túlszárnyalva Palócország Örökös Mesemondójává avattak. Ezzel bekerültem a a ,,nagy öregek” közé. Az idősektől lehet a legtöbbet tanulni. Egyebek mellett a népmesék tanításának tudományát is. Szerveztünk Kupuszinán népmesemondó szakkört, eleinte tömegesen jelentkeztek a gyerekek, aztán folyamatosan lemorzsolódtak, kevesekben maradt kitartás ehhez a tevékenységhez. Ennek ellenére nem csüggedtem, voltak nagyon eredményes évek, amikor a tanítványaim rangos díjakkal tértek haza a zentai vagy gödöllői versenyekről. Lényeges dolog, hogy a mesemondási vagy tanítási szándék soha nem lehet erőltetett. Amennyiben segítséget kérnek tőlem, én megadom, de nem erőltetem rá senkire magam és a mesemondó- stílusom.  Megboldogult Pál István- Pista bácsi, tereskei mesemondó, nagy példaképem mindezt úgy fogalmazta meg: ,,Gyerekek, ott a kút, tele vízzel, de ha nem mész oda, szomjan halsz…” Ebben a műfajban is a megtett lépések, a tettek számítanak, visznek előre.

A VMMI fotója

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Nyugat-Bácska hírnevét számos tehetséges gyerek és fiatal öregbíti, több területen is. Alábbi blokkunkban egy zombori zeneművész testvérpár, egy doroszlói tekéző leány és egy zombori ifjú matematika- és fizika- tudor eredményeivel ismerkedhetünk meg:

A zombori Orsovai Hedvig több mint hetven saját zenei darab, kórusmű szerzője, jelenleg a budapesti Liszt- Akadémia rendkívüli tehetségű diákja, általános iskolai tanulmányait a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában végzi. Idén a Vajdasági Tehetségsegítő Tanács Kistehetsége lett,  es- moll Fantázia Scherzo című saját szerzeményével.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Ma, április 19- én délelőtt a Szabadkai Városi Múzeumban Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár megnyitotta a Bukovinai székelyek Bácskában című kiállítást.

A tárlat része a doroszlói népviselet is:

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →