A zombori Orsovai Hedvig (zeneszerzés, zongorajáték) és Orsovai Endre (zongoraművész) testvérpár kivételes zeneművészeti tehetsége már gyermekkorban megmutatkozott. Az apai ágon örökölt tehetséget az anyai gondoskodás, a családi támogatói háttér segítette a fejlődésben. Édesanyjuk, Orsovai Bibianna úgy fogalmaz: ők együtt tehetségesek. Saját elmondásuk szerint rengeteget köszönhetnek egykori és mostani, áldozatkész tanítómestereiknek. Mindkettejük zsenije a zombori Zsili Teréz tanárnő szárnyai alól bontakozott ki, a Petar Konjović zeneiskola berkeiből, hazai és nemzetközi (világ)versenyeken elért fő és tehetség díjak mentén egészen a legrangosabb budapesti zeneművészeti tanintézményekig szárnyalva. Hedvig és Endre nem mindennapi tehetség- történetét a velük készített közös interjúból ismerhetjük meg:
Úgy képzelem, egy született tehetség számára zsenijének tárgyát művelni, olyan természetes, akár a levegővétel. Emlékszel- e a pillanatra, amikor először leültél a zongora elé, illetve arra, hogy az első kompozíciód milyen érzésből, motivációból született?
Orsovai Hedvig: A bátyám, Endre, hallás után játszott le darabokat, én állandóan ott toporogtam mellette, nekem is megtanított párat, amelyet később négykezesként játszottunk. Igazából amióta az eszemet tudom, zongorázok. Az első darabom megszületésével kapcsolatban viszont tisztább emlékeim vannak. Mindig hallottam zenéket a fejemben, de nem törődtem velük, mert édesanyám mindig képzelgésnek vélte. Voltak előbb is kompozícióim, de azokat nem nevezném darabnak. Viszont az első négykézláb darabom akkor született, amikor Endrét meghívták Lengyelországba, a siedlcei Chopin fesztiválra fellépni. Kilencéves fejjel azt hittem, hogy én is mehetek és repülőgéppel utazhatok, előre örültem, mert még nem repültem soha. Anyukám viszont felvilágosított, hogy csak a bátyámat hívták meg, engem nem. Erre én olyan sírásra fakadtam, hogy bánatomban megírtam az első darabomat, a Madarat. Azért lett Madár a címe, mert ha már nem repülhetek, legalább a zeném repüljön.
Orsovai Endre: Sajnos nem tudom visszaidézni azt a pillanatot, amikor legelőször zongorához ültem, ugyanis a nappalinkban állt egy Bösendorfer, amely már elég régóta a család tulajdona. Így már egész kicsi koromban is volt lehetőségem pötyögni, ismerkedni a hangszerrel. Az első “dalocskára” amit két kézzel, hallás után le tudtam játszani, tisztán emlékszem, Seress Rezső Szomorú vasárnap című műve volt. Mostani fejjel ez elég bizarrnak tűnik, de biztos vagyok benne, hogy négyévesen nem igazán fogtam fel a dal mondanivalóját. Ami viszont megfogott benne, az maga a zene okozta érzés volt. Elég korán rádöbbentem arra, hogy az emberek érzelmeire zenével hatni lehet, hogy ez a hatás függetlenül attól, hogy az adott darab például egy vidám kis tánc, vagy egy letargikus, megrázó mű, egyaránt boldogsággal tölti el úgy az előadót, mint az ezt befogadni képes közönséget.
Ótos András címlapfotója
Stock János fotója
