Tóth Péter Lóránt kunszentmiklósi tanár, versvándor Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából gyalogos vers-zarándoklatra vállalkozik a tragikus sorsú költő és a többi ártatlanul elhurcolt bori munkaszolgálatos emlékére Bortól (az egykori Heidenau láger helyszínétől) Abdáig. A Radnóti és Latinovics-díjas versmondót tavaly Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetése és terjesztése terén végzett munkájáért. Tóth Péter Lóránt nem ismeretlen a vajdasági vers- és színházkedvelő közönség számára. Itteni iskolákban, művelődési egyesületekben, színházakban lép fel rendszeresen pódium előadásokkal, versszínházi összeállításokkal, együttműködve neves vajdasági versmondókkal, színművészekkel, rangos egyesületekkel, civil szervezetekkel. Legújabb vállalásáról, motivációiról, valamint a kezdetekről is kérdeztük:
Mennyi ideje vers-vándorolsz?
– 2003-ban végeztem az Eötvös Loránd Tudomány Egyetemen, testnevelés-történelem szakon, és azonnal elkezdtem dolgozni. Egy kis településen, Szalkszentmártonban töltöttem négy tanévet. Aztán átkerültem Kunszentmiklósra, ott dolgoztam a helyi Varga Domokos Általános Művelődési Központban, majd pedig a Baksay Sándor Református Gimnáziumban, összesen nyolc évig. Így aztán tizenkét év tanítás után 2015-ben úgy döntöttem, hogy abbahagyom a tanárkodást és csak a versekkel foglalkozom. Persze mindez nem úgy, olyan viccesen alakult ki az életemben, hogy teszem azt a testnevelő tanár egyik nap lefekszik, mint testnevelő tanár és másnap úgy ébred, hogy ő most már versmondó… Mindennek van előzménye is, gyerekkoromban nagyon sokat foglalkoztam versmondással, versmondó versenyekre jártam tizenhárom-tizennégy éves koromig. Meghatározó volt ebben az időszakban Bődi Szabolcs tanár úr, aki a magyartanárom volt, és az élet úgy hozta, hogy aztán később, felnőtt fejjel, egy közös Radnóti-előadást is készítettünk.

Ahogy Szabolcs tanított engem a versmondás rejtelmeire, később én tanítottam az ő fiát a versmondásra… Ezt követően, tizenévesen egy nagy szerelem érkezett az életembe, nevezetesen, hogy elkezdtem kosárlabdázni. A mai napig imádom ezt a fantasztikus játékot. Akkoriban valóban szívvel-lélekkel készültünk, edzettünk, mérkőzésekre jártunk. Nagyon jó közösség alakult ki ezekben az esztendőkben. Ekkor a versmondástól elszakadtam, tehát tizenhárom-tizennégy éves koromtól huszonnyolc éves koromig nem mondtam verset. Azonban a versektől nem szakadtam el, mert rengeteget olvastam, megzenésített verseket hallgattam. Aztán 2008-ra összeállt a fejemben csaknem húsz-huszonöt József Attila-vers, és megkértem Balogh Mihály tanár urat, atyai jó barátomat, hogy segítsen ezeket a verseket valamiképpen színpadra vinni. Amikor 2008 decemberében mindez megtörtént, onnantól kezdve visszaszippantott a színpad. Úgy éreztem, hogy a verseken keresztül beszélhetek magamról, a világgal való kapcsolatomról, és úgy érzékeltem, hogy a hallgatóságra is hatással van a versmondásom. Elkezdtem versmondó versenyekre járni, elkészültek az első pódium-előadásaim. Azon vettem észre magam, hogy a tanítás és a versmondás abszolút kiegyenlítődött az életemben. Olyannyira, hogy 2015-ben eljutottam addig, hogy döntenem kellett, vagy csupán tanítok, vagy csak verset mondok, de a kettő együtt tovább nem mehetett. Hosszas huzavona és sok álmatlan éjszaka után végül meghoztam azt a döntést, hogy otthagyom a tanítást és elindulok ezen a nagyon izgalmasnak ígérkező, de nagyon bizonytalan úton.
Mi volt a kezdeti motivációd?
Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →