Görcsölő gyomorral várom a telet. Félek a látványtól, ami vár reám. Szülőfalumban vajon hány kéményből fog felszállni a füst? Vajon hány ablakból szűrődik ki majd a karácsonyfa fénye? Már előre tudom a szomorú választ…
Sokan elmentek egy jobb jövő után, és félő, még sokan elmennek. Elnéptelenednek végváraink. Nem ítélem el a kivándorlókat, nem bírálom felül döntéseiket. Megértem őket. Meg kell élni, a gyereket etetni kell, és ha beteg, mindent meg kell adni neki. Anno a legjobb barátomat én vittem ki a határra. Számára ez volt a lehető legjobb döntés, és ma büszke vagyok rá.
Nehéz maradni és nehéz elmenni, de ennél is nehezebb a szórványban élni. A kérdés viszont nem az, hogy mi a nehezebb, hanem az, hogy miként tudjuk megmenteni, megtartani a szórványt! Az nem propaganda, nem is bugyuta retorika, ha azt mondom, csak úgy menthetőek meg végváraink, ha maradunk és teszünk értük. Lehet, hogy valakinek ez patetikusnak hangzik, de nem látok más megoldást. Cselekednünk kell, mert lassan nem lesz, aki gondozza sírjainkat.
Nem kesereghetünk, és főként nem ellenségeskedhetünk egymással. Nincs időnk rá, és túl nagy luxus ez számunkra. Ehelyett ma ünnepelnünk kell! Emeljük fel vállunkra e névtelen hősöket, akik a szórványban maradtak. A küzdő nőket és a kitartó férfiakat, az álmodozó fiatalokat és a bölcs öregeket. De ne csak ma gondoljunk rájuk, hanem mindennap. Sőt ne álljunk meg itt, hanem segítsünk nekik, keressünk megoldást az elnéptelenedésre. Tegyük ezt együtt, hiszen csak egy út létezik, ez pedig nem más, mint a közösség és az összefogás ereje.
Vegyünk hát példát a szórványágban élő hősökről, hogy miként kell és érdemes élni: cselekedve és teremtve!
Diósi Árpád, Magyar Szó
