Jódal Rózsa neves, Herceg János irodalmi díjas író, magával ragadó, empatikus egyéniség. Vele beszélgetni élményszámba megy. Szavai, sorai távból, a karanténszobák magányába is képesek elhozni a derű, az életigenlés üzenetét. Mindezt a hozzáállást sorstörténete és könyvei, szövegei, de recenziói is tükrözik. Személyesen legutóbb tavaly télen, egy nyugat-bácskai könyvbemutató körút keretében volt alkalmam beszélgetni a verseci származású, újvidéki írónővel, Hadaró Jutka megszemélyesítőjével, a vajdasági íródinasztia tagjával. Az alábbiakban ezekből a személyes élményekből is merítkező „e-mail-beszélgetést” olvashatnak önazonosságról, szakmaiságról, irodalmi és mindennapi életörömökről.Rozmaring, majd Hadaró Jutka születéstörténete sokakat érdekelhet. Miként ,,alkotta meg” ezeket az írói ,,alteregókat”, amelyek közül Jutkát huszonhét évig ,,tartotta életben?
– A hivatalos keresztnevem Rózsa Mária. Azért kettős, hogy mindkét nagymamám örülhessen, amiért a nevüket viselem. A kettő pedig összeolvasva, németesen: Rosemarie, vagyis magyarul: Rozmaring. Gyermekkoromban, becézve, otthon így is neveztek. Sőt apám, tréfálkozva, a nevet elferdítve néha így szólított: „Rossz Mari”. Első zsengéimet 1953-ban ezen a néven – Varga Rozmaring – közölte a Hét Nap Jó Pajtás elnevezésű gyermekrovata, és első megjelent novellámat, a Gyönyörűt is 1954 májusában az Ifjúság című hetilap. Nyolcadikos elemista voltam akkor. Később mégis a Rózsa nevet választottam, mert komolyabbnak, „felnőttesebbnek” tűnt. Ma már sajnálom. Ha megtartom, ma – tudtommal – én lennék az egyetlen Rozmaring keresztnevű írónő. Varga lánynevemet pedig akkor cseréltem fel Jódalra, amikor 1961-ben férjhez menteHadaró Jutkáról a Jó Pajtásban 1962. február 26-ától 1989. január 12-éig, tehát 27 teljes esztendeig írtam, méghozzá hetente, megszakítás nélkül. Szoktam is mondogatni, hogy nekem két fiam van, Béla és Kálmán, és egy lányom, Jutka. Úgy született meg, hogy első főszerkesztőm, Girizd László felkért, írjak egy gyermekopera-bemutatóról, Benjamin Britten Kis kéményseprőjéről. Hogy a gyermekolvasók számára minél „fogyaszthatóbbá” tegyem ezt a számukra ismeretlen műfajt (a színház-, illetve operakritikát), úgy írtam meg, ahogyan azt egy korukbeli kislány tenné. Kitalált névvel írtam alá: Hadaró Jutka. Az első közlemény olyan sikert aratott, hogy a főszerkesztő felkért, folytassam a Jutka-közleményeket. Az számomra is meglepetés volt, hogy a gyermekolvasók elhitték, hogy gyerek szól hozzájuk, s kérdésekkel, kérésekkel, tanácsokkal bőven ellátott leveleket kezdtek írogatni – neki! Húsz év után már megváltam a laptól és az Újvidéki Rádió dramaturgja lettem, ennek ellenére – az akkori főszerkesztő, Mucsi József kérésére – még hét évig írogattam Jutka nevében, ugyanis neki és volt munkatársaimnak az volt a véleményük, hogy a rovat viszi a lapot, nem szabad abbahagyni. Egyébként Hadaró Jutka valóban alteregóm, illetve inkább vágyott, elképzelt szerencsésebb énem. Egyke lévén, idős szülők gyerekeként – már a nagyszüleim sem éltek – s más okokból is gyermek- és kamaszkoromban nagyon visszahúzódó, magányos lélek voltam. Jutka révén teremtettem magamnak egy vidám nagycsaládot sok testvérrel és unokatestvérrel, nagyszülőkkel, rokonokkal, sok-sok baráttal, jó ismerőssel, s benne önmagamat is olyan talpraesett, szókimondó, tevékeny kislánynak álmodtam meg, amilyen akkor nem voltam, csak szerettem volna lenni.
