Egy ország szétesése során nemcsak határok rajzolódnak át, hanem emberéletek is végérvényesen megváltoznak. A zombori rendező, Goretić Péter filmje azoknak ad hangot, akik átélték Jugoszlávia széthullását és a bombázások mindennapjait, de nem írták a történelmet — csak elszenvedték.
A hiánypótló alkotás megszületését sokan üdvözölték, a Tito gyermekei bekerült a 45. Magyar Filmszemle versenyprogramjába is. A fiatal rendezővel a film megszületéséről és jelentőségéről beszélgettünk.
* Mikor és hogyan tudatosult benned, hogy rendezőként szeretnéd érvényesíteni magad?
— Noha operatőrnek tanultam, már az egyetem alatt is rendezni akartam, mondhatni, tágabban értelmeztem a szakmát. De már nagyon régóta, talán tíz-tizenegy éves koromtól kezdve érdekelt ez a szakma. Behind the scenes videókat néztem ismert filmekről, például a Gyűrűk Uráról, a King Kongról. Nagyon érdekelt, hogyan készültek, és ekkor szembesültem azzal is, hogy milyen sok — olykor százféle — szerep van egy stábon belül. Aki rendezőnek tanul, abban gyakran ilyenkor tudatosul, hogy inkább mégis irányt váltana, de én kitartottam, és most már nyugodtan kimondhatom, hogy én mindig is rendező akartam lenni. Egy filmrendezőnek mindenhez kell értenie egy kicsit: a zenéhez, a látványhoz, a színekhez, a jelmezekhez, a dramaturgiához és még az íráshoz is. Nagyon fontos a kommunikáció is, hiszen tudni kell vezetni a színészeket, a stábot, emellett az is lényeges, hogy képesek legyünk a lehető legvilágosabban megfogalmazni az igényeinket, kéréseinket. Amikor már megvan egy vízió a fejemben, akkor azt tudnom kell közvetíteni a stábtagok felé, mindezt úgy, hogy közben inspiráljam is őket. Ha más szakmából vett példát hozok, akkor talán a karmester szerepével tudnám leginkább összekötni azt, amit egy rendező csinál, és amilyen készségekre szüksége van.
A forgatás részlete (Goretić Péter archívumából)
* Hogyan merült fel a Tito gyermekei elkészítésének ötlete?











