Kevesen maradtak itt, mégis akadnak, akik rendületlenül őrzik a különleges templomot, a Rédl család kriptáját és mindazt, amit az elődök rájuk bíztak. Ez a kisközösség még nem mondott le arról, hogy megőrizze önmagát.
Számtalanszor elhaladtam már a Zombor és Szabadka közötti útvonalon, viszont sosem tértem le a járt útról, pedig nem kellett volna nagy kerülőt tennem azért, hogy valami igazán különlegesnek legyek a tanúja. Nemesmilitics központjában ezúttal balra fordultam, s alig 10 perces autózás után Őrszálláson kötöttem ki. Amikor említettem, hogy ide jövök riportozni, többek szeme is elkerekedett: Ott élnek magyarok? – kérdezték jogosan, hiszen alig hallani róluk. És mint kiderült, nemcsak hogy élnek, de egy különösen összezáró közösséget is alkotnak.
A templom épülete már messziről feltűnik, sok nagyobb település sem büszkélkedett ekkorával. Leparkolok a templom előtt, fotózom kívülről az épületet. Van még fél órám. Éppen ottjártamkor, szeptember 12-én, Mária napján ünneplik a templom búcsúját, ezért a mára kisszámú katolikus, magyar lakosság jó része várható az ünnepi misére. Egy szerb fiatalember sétál az utcán, szóba elegyedünk. Azt mondja, van katolikus, sőt, még zsidó temető is a faluban, érdemes megnézni őket, ha érdekel. Útba is igazít.
A katolikus temetőhöz érkezvén öreg gesztenyefák árnyékában sétálok a stációk között. Nem sok maradt belőlük – állapítom meg magamban. A kis téglaépítmények mind egy szálig meg vannak rongálva, egyikben sincs már sem kép, sem szobor. Mint később megtudtam, ezek Magyarországról származó selyemtéglából épültek, ezért nagyon körülményes a restaurálási folyamat. A temető egyik része szépen ápolt, itt főleg magyar nevek sorakoznak a fejfákon, míg a másik rész teljesen elhanyagolt, ott nyugszanak a falu néhai sváb lakosai. 1944-ben a teljes német lakosságot deportálták a szomszédos Gádor (Gakovo) lágerjébe, ma mindössze egy család vallja magát németnek Őrszálláson. Donauwachenheim – így élt a svábok nyelvén a falu. Készítek néhány fotót, majd indulok is vissza a templomhoz, hamarosan itt a 10 óra.
Tóth Árpád templomszolga is érkezik, kezében a templom kulcsai. Most ő végzi a misék előtti előkészületeket, gyújtja a gyertyákat, harangozik. Megjegyzi, örül a látogatásomnak, az édesapja a Magyar Szó újságírója volt sok évig, és neki köszönhetően akkoriban sokkal gyakrabban szerepeltek a médiában. Nyílik a kapu.
– Az ’50-es években fallal építették körbe a templomot, hogy elejét vegyék a folyamatos fosztogatásoknak. Ez többé-kevésbé sikerült is, de így is sok kár érte az épületet és környezetét. A II. világháború után szerb telepesek érkeztek, majd a délszláv háború idején is jött egy betelepüléshullám. Valójában teljes lakosságcsere történt. A templom építésekor a plébánia a kalocsai érsekséghez tartozott, és e templom volt az érsekség harmadik legnagyobbja. Hatezer hívője volt valamikor, most jó, ha néhány tucat ember megjelenik a misén.
Árpád a bejárat melletti homlokzaton álló Szent László-szobrot mutatja. Amint látható, letört a keze. Ez volt az ára annak, hogy be tudják falazni a szomszédos Szent István-szoborral együtt. Így maradhattak meg a vészterhes időkben, amikor a katonák mindent leromboltak, ami katolikus jelkép volt. A faluban járva-kelve egyébként is szembetűnt, hogy csaknem az összes kegyszobor feje hiányzik.
– Őrszállás 1944-ig német többségű település volt, mely a Rédl család birtokához tartozott. Ez a nemesi család építtette a templomot is, 1815–16-ban – magyarázza a templomszolga. – Művelődési egyesület is van a faluban, Ady Endre néven, melyet 1939-ben alapítottak. Szervez programokat, emellett a templom a legnagyobb összetartó ereje a helyi magyarságnak. Nagyon kevesen maradtunk, százan ha lehetünk, talán.
Pekter Andreával egyeztettem az érkezésem előtt, ő is megérkezik a templomba.
– Az eredeti stációképekből csak öt maradt meg a templom kifosztása után. Az elrabolt képeket később a magyar vámhatóság megtalálta, a mai napig őrzi őket, mivel mi nem tudjuk kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a mieink. Sajnos egyetlenegy fotó sem maradt, melyen látszanának, a templomnak leltárjegyzéke sem íródott. Ezt is tervezzük elkészíteni. A templomunkra ráférne egy teljes felújítás, de erről álmodni sem merünk. Az állapotmegóvást minden nehézség ellenére is igyekszünk elvégezni, mentjük a menthetőt. Kratzmann Ede pesti üvegfestő vitrázsai díszítik az épület ablakait, ezeket a szél igencsak kikezdte. Adományokból ezeket sikerült megóvnunk, lexannal fedtük be az üvegek külső felét, hogy az időjárás viszontagságai ne érjék őket. Emellett a főbejárat ajtaját is ki tudtuk cserélni adományokból, megtartva az eredeti vas szerkezeti elemeket. Az orgonánk sípjait is ellopták és beolvasztották a múlt században. Mi újakat szereztünk be Pécsről – egyszóval kisközösség vagyunk, de nagyon összezárunk, ha a templomunkról van szó, hiszen ez a jelképe, a bástyája az őrszállási magyarságnak.
A nyugdíjas Szalai Irén tősgyökeres őrszállási lakos. Csaknem hetven éve él az ükszülőktől örökölt házában. Már az ő kislány korában sem volt magyar osztály a faluban.
– Anyanyelvápolásként, tehát fakultatív tantárgyként foglalkozhattunk az iskolában a magyar nyelvvel, de arra már réges-rég nem volt lehetőség, hogy az anyanyelvünkön tanulhassunk. Ha jól tudom, az ’50-es évek óta nem nyílt itt magyar osztály. A tehetősebb szülők, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a gyerekeik magyarul tanuljanak, Militicsre íratták a gyerekeket, csakhogy ez nagy erőfeszítést igényelt a családok részéről. Hozni-vinni kellett az iskolásokat, ami sokak számára már nem volt megoldható, így maradt a szerb osztály. Én is szerbül tanultam, és most egy kicsit bánom is. A fiamék Nemesmiliticsen élnek, amit helyeslek, mert ott az unokák magyarul tanulhatnak, a lányomék pedig Budapesten élnek. Régen sokkal több magyar élt a faluban, nem okozott gondot a társalgás, az ismerkedés, voltak bálok, mulatságok – mára mindez a múlté. Sok munkalehetőség is akadt a faluban: volt téglagyár, malom, kendergyár, a szövetkezetnek pedig 800 állandó alkalmazottja, illetve még több szezonmunkása.
Egedi Antal Nemesmiliticsről érkezik misézni Őrszállásra. Maroknyi híve minden vasárnap várja őt a templomban, olykor csak néhány idős személy jelenik meg. Viszont nagy ünnepekkor, például karácsonykor és húsvétkor, több mint százan is eljönnek.
Čutura Nikola orgonaművész Bezdánból jár Őrszállásra ünnepi alkalmakkor, hogy megszólaltassa a becses hangszert.
– Az apatini Fischer orgonaépítő 1819-ben készítette el a templom első, kétmanuálos, 18 regiszteres orgonáját. 1890-ben egy átfogó felújítás keretében a pécsi Angster cég új orgonáját szerelték be.
A templomot a Rédl család temetkezési helyként is használta, tizenhat családtag nyugszik az altemplom kriptájában. Meglehetősen filmbe illő jelenet, amint Nikolával és Andreával a szűk csigalépcsőn pókhálókat kerülgetve leérkezünk a kriptába. Az egyik szűk ajtó fölött egy urna van a falba süllyesztve, állítólag az egyik családtag szíve található benne. Telefonunkon bekapcsoljuk a lámpát, mert most nincs világítás az altemplomban, érdekes történetek viszont annál inkább.
– A rasztinai báró Rédl család a környék egyik legmeghatározóbb nagybirtokos dinasztiája volt. Történetük elválaszthatatlanul összeforrt Őrszállás és a szomszédos Haraszti felemelkedésével, valamint szintúgy Zombor királyi város akkori vezetőivel, nemesi családjaival, akikkel/amelyekkel sokszor komaság is erősítette a kapcsolatokat. Rédl Ferenc József 1752-ben 150 magyar és szlovák római katolikus családot telepített be Őrszállás községébe. A család első jeles képviselőjét Mária Terézia ruházta fel bárói ranggal. Az impériumváltás után sírrablók és vandálok törtek be a kriptába, akik ékszerek és értéktárgyak után kutatva a koporsókat feltörték, a holttesteket és a csontokat pedig meggyalázták. Értékeket nem találtak, de összetörték a hatalmas, többnyire feketemárvány szarkofágokat. Néhányat még helyre tudtunk állítani, de a kripta kistermében levő három szarkofágot már csak darabokban tároljuk, annyira összetörték őket.
Mire elhagyom a falut, már egészen másképp tekintek az út mellett álló templomra. Nem csupán egy régi épületet látok benne, hanem egy közösség utolsó kapaszkodóját is. Őrszálláson kevesen maradtak ugyan, de akik még itt vannak, egyelőre nem engedik, hogy a templom és vele együtt a közösség is elcsendesedjen.
Kalinka Tamás/Hét Nap
