Nyugat-Bácska poétája/Hét Nap

A szórványban élni egyszerre lehet kihívás és inspiráció. L. Móger Tímea számára ez nem csupán életforma, hanem költészetének és alkotói világának egyik legfontosabb megihletője is. Soraiban újra és újra visszaköszön a szülőföld, a közösség, az emlékek és a táj.

A szerző felvétele

Tímea úgy fogalmaz, hogy témáit, alkotótevékenységét alapjában határozza meg a hely, a táj, ahol él, és a közösség, melynek tevékeny tagja. Költőként, újságíróként és művelődésszervezőként hosszú évek óta megkerülhetetlen alakja a nyugat-bácskai kulturális életnek. Versei és kisprózái rendszeresen jelennek meg vajdasági és Kárpát-medencei irodalmi, illetve művészeti folyóiratokban, emellett több antológia társszerzője is. Alkotásaiban visszatérő elem a nyugat-bácskai táj, valamint a szórványban élő magyarság mindennapi élete. Beszélgetésünk során szó esett az írás belső indíttatásáról, az alkotás és a közösségi szerepvállalás kapcsolatáról, a szórványlét kihívásairól, valamint legújabb kötetének megszületéséről is.

* Mondhatni, az egész életed az írás, az irodalom körül forgott – és forog a mai napig. Mikor és hogyan tudatosult benned, hogy írással szeretnél foglalkozni?

– Az irodalom nagyon korán belépett az életembe. Gyerekként rengeteget olvastam, és ma is azt vallom, hogy az írás minden esetben az olvasással kezdődik. Aki nem olvas sokat és sokfélét, az nehezen találhatja meg a saját hangját. Az olvasás számomra nemcsak kikapcsolódást nyújtott, hanem egyfajta tanulási folyamat is volt: így ismertem meg a nyelv gazdagságát, a különböző alkotói világokat és azt, hogy egy történetet vagy érzést hányféleképp lehet megfogalmazni. Próbálkoztam versekkel, és azt vettem észre, hogy az írás fokozatosan a mindennapjaim részévé válik. Ha lehet így mondani, mindig írtam valamit. Nagy lendületet adott, hogy viszonylag fiatalon irodalmi folyóiratok kezdtek közölni tőlem verseket. Ez megerősített abban, hogy érdemes folytatni ezt az utat. Ezek a visszajelzések sok önbizalmat adtak, egyúttal arra is ösztönöztek, hogy egyre tudatosabban dolgozzak a szövegeimen. Az újságírás szintén korán megtalált. Mindössze tizenkilenc éves voltam, amikor tudósítóként elkezdtem dolgozni a Zombori Rádiónak. Ebben meghatározó szerepe volt Fekete J. Józsefnek, aki biztatott, hogy küldjek anyagokat a rádiónak. Ez akkor számomra óriási lehetőség volt, és nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába. Később az akkor még működő Dunatáj hetilap tudósítója, majd munkatársa lettem. Első önálló verseskötetem, a Kollázs mérföldkő volt az életemben. Ebben mintegy tíz év terméséből válogattam össze azokat a verseket, amelyekről úgy éreztem, a leginkább tükrözik azt az utat, amelyet addig alkotóként bejártam. Azóta is folyamatosan jelen vagyok az irodalmi és a sajtóéletben: jelenleg a Szabadkai Magyar Rádió munkatársaként dolgozom, emellett a Magyar Szó külmunkatársaként is tevékenykedem.

Forrás: https://timeamoger.eu/

* Azt mondják, az újságírás kiváló ugródeszka lehet a „nagybetűs irodalom” irányába. Te tapasztaltad-e ezt az összefüggést?

– Ezt így nem tapasztaltam, viszont kétségtelen, hogy nagyon hatnak rám azok az ingerek, amelyeket az újságírói munka során megélek, megtapasztalok. Ez a szakma egy meglehetősen ingergazdag környezetbe vezeti az embert: járom a terepet, sok mindenkivel találkozom és beszélgetek, különféle közegeket ismerek meg, és ez nagy hatással van rám, sőt, a költészetemre is. Számomra már önmagában az írás mechanikus folyamata – legyen az újságírás vagy szépirodalom – meditatív tud lenni.

* Elsősorban a líra, a versek terén vagy aktív. Prózával sosem próbálkoztál?

– Kisprózákat, rövidprózákat, prózaverseket már írtam. Elsősorban a Falvédőszövegek című kötetemben találhatunk egy kicsit hosszabb, nagyobb lélegzetvételű, mesélősebb írásokat. De úgy gondolom, hogy ez utóbbi egy kitérő volt számomra, mert az a tartalom, az az üzenet éppen azt a prózai formát kívánta. Akkor tehát a mondandó kívánta ezt a formát, de továbbra sem kívánok igazán prózával foglalkozni. Van, hogy elkezdek dolgozni valamin, és azt mondom magamban, hogy na, most ebből próza lesz, aztán végül mindig a versnél, a líránál kötök ki. Egyébként a forgatókönyvírásba is belekóstoltam már. 2014-ben forgatókönyvet írtam a Menni vagy nem lenni című kisjátékfilmhez, mely Doroszlón játszódik, rendezője pedig Goretić Péter volt. De ezt is egyedi esetnek tartom, nem tervezek a jövőben ilyen irányú tevékenységet.

Móger Tímea Nyugat-Bácska kulturális életének meghatározó alakja (a szerző felvétele)

* Minek adsz hangot a műveidben, és ki(k)hez szólnak?

– Talán az ember, a táj és a közösség viszonya az, ami köré felépül a költészetem. Az Innen semerre szigetecske, a Homo labilis, a Falvédőszövegek és a Sajátfalu című köteteim is ezt tárgyalják. Hogy kikhez szólnak a verseim? Nos, azt szokták mondani, hogy a műveim elég jól megdolgoztatják az olvasót. Nem könnyű olvasmányok, jól át kell gondolni, meg kell emészteni egy-egy versemet. Tömörítéseket, zárójeleket, nyelvi játékokat használok a szövegeimben, melyek rendszerint többféleképp vagy inkább sokféleképp is értelmezhetők. Azoknak ajánlom a verseimet, akik szeretik, ha a költészet tükröt tart nekik, ha gondolkodásra késztet. Valójában ez is a líra lényege: tükröt tart, levisz a mélybe, saját magad mélyére. Nagyon örülök, amikor olyan visszajelzések vannak, hogy „igen, ezt én is így gondolom vagy így érzem – milyen jó, hogy te ezt szavakba öntötted!”

* Mi ihlet meg, akár a szűkebb környezetedből, akár a nagyvilágból?

– Sok ember van, aki inspirált vagy inspirál a mai napig, illetve az irodalom, a művészet számomra nagy tanító. Amikor elakadok az alkotási folyamatban, vagy akár az életben, akkor egy könyvből vagy egy képzőművészeti alkotásból mindig erőt tudok meríteni. Érdekes módon mindig van egy mondat, egy bekezdés vagy egy kép, mely továbblendít. Ez az inger egy filmből vagy más művészeti ágakból is jöhet. Most is egy nagyon érdekes interakcióban vagyok, mégpedig Bicskei Zoltán grafikusművésszel. Jelenleg az ő rajzaira reflektálok versekkel. Az alkotótársak is folyamatosan inspirálnak, emellett a szüleimet is említhetem, hiszen ők úgy neveltek, hogy közben nem állt szándékukban megmondani, hogy én miről hogyan gondolkodjak – szabadon tudtam áramoltatni a gondolataimat, a képességeimet. Kortárs íróktól gyakran olvasok, és nagy hatással vannak rám – de nem utánozni kívánom őket, hanem az ember úgyszólván átmossa magát ezekkel az új ingerekkel, melyek megihletik. Nagyon sokat olvastam Kukorelly Endrét, Győrffy Ákost – az előbbi nyelvi játékossága, míg az utóbbi természetközeli sorai adtak hozzá a gondolkodásomhoz. A természet, az élővilág is nagyon tud engem inspirálni. A pályám elején Sz. Kanyó Leona magyarkanizsai származású költőnő is nagy hatással volt rám, emellett Izsó Zita és Tomaji Attila munkásságát is nagyon kedvelem. A Gion Nándor Novellapályázaton már több éve zsűrizem, és az oda beérkező munkákat olvasva is nagyon sok tapasztalatot, inspirációt szerzek. Emellett példakép még számomra a környezetem is, a családom, a barátaim, akik igyekeznek fenntartani ezt a kisközösséget. 

2019-ben, az Ady-arcai pályázat harmadik díjazottjaként (forrás: timeamoger.eu)

* Az olvasóiddal való kapcsolattartás fontos számodra? Gondolok itt az újságolvasókra és a versesköteteid olvasóira is.

– Fontos számomra az olvasókkal való találkozás, kapcsolódás. Örülök, ha elmondják, milyen hatással volt rájuk egy-egy művem. Ez nemcsak a versek, hanem az újságírás terén is áll. Jó, amikor távolabbról is megkeresnek azzal az üzenettel, hogy szeretik ezt vagy azt a rovatot. Legjobb, ha ez személyesen történik, de persze a virtuális térben is szívesen fogadok minden megkeresést. Manapság gyakori dilemma, hogy a költő feltegye-e a versét a Facebookra vagy ne. Én azt mondom, a lényeg, hogy az a vers, az az üzenet valamiképp eljusson az olvasóhoz – ez az elsődleges. Én úgy látom, igény van a mai világban az egyensúlyra, a harmóniára, talán éppen azért, mert ezek az alapértékek ma már ritkaságszámba mennek. Örülök, ha olvasóimnak segíthetek abban, hogy megéljék magukat, a mindennapjaikat. Meghatározó pillanatok számomra azok, amikor azt érzem, hogy emelem a közösségemet, ha pozitív hatása van a tevékenységemnek. Létemelés – nagyon szeretem ezt a szót, és ennek a gyakorlatba való átültetését fontosnak tartom. Nagyon szép pillanat volt, amikor Szórványdíjjal jutalmazták a munkámat, mert ez nemcsak tisztán szakmai díj, hanem a közösségért való munkát is elismeri.

* Doroszlón élsz és alkotsz. Szülőfalud milyen szerepet tölt be a munkásságodban?

– Különös kapcsolat ez, olykor egy kissé ambivalens. Azt hiszem, minden alkotóban ott él valamiféle kívülállóság-érzés, hiszen a művészethez szükség van egy olyan nézőpontra is, ahonnan az ember egy kicsit kívülről szemléli a világot. Egy hagyományőrző, konzervatív, falusi közegben ez talán még erősebben érezhető. Ennek ellenére én soha nem tapasztaltam azt, hogy Doroszlón ne fogadtak volna el. Inkább azt mondanám, hogy az emberek ismernek, megszokták, hogy ilyen vagyok, és elfogadnak. Mindig fontosnak tartottam, hogy ne csak alkotóként legyek jelen a közösségben, hanem aktív résztvevőként is. Évek óta részt veszek a művelődési élet, rendezvények szervezésében, kulturális programok megvalósításában, így folyamatos kapcsolatban vagyok az emberekkel. Ez a közvetlenség nagyon fontos számomra. Nem egy elefántcsonttoronyból figyelem a világot, hanem együtt élem meg a közösség mindennapjait, örömeit és gondjait. Ez az állandó kapcsolódás emberileg is sokat ad, és íróként is folyamatos inspirációt nyújt. Úgy gondolom, hogy Nyugat-Bácska egyébként is különösen befogadó vidék. Ennek történelmi okai vannak. Évszázadokon át népek érkeztek ide, telepedtek le, éltek együtt, vagy éppen továbbálltak. Magyarok, szerbek, bunyevácok, svábok és sok más nemzetiség hagyta itt a nyomát. Ez a sokszínűség megtanította az itt élő embereket arra, hogy természetesnek vegyék a különbözőséget. Talán ezért sem érzem azt, hogy az alkotói világom idegen ebben a közegben. Doroszlónak ráadásul különleges irodalmi hagyománya is van. Elég csak Fehér Ferencre vagy Herceg Jánosra gondolni, akik hosszabb-rövidebb ideig ezt a falut választották otthonuknak, és akiknek munkássága máig meghatározó része vajdasági magyar irodalmunknak. Jó érzés tudni, hogy ugyanazok az utcák, ugyanaz a táj őket is inspirálta valamikor. Emellett Doroszló rendkívül gazdag népi hagyományokban. A népművészet itt nem múzeumi emlék, hanem a mindennapok része: jelen van az ünnepekben, a viseletben, a kézművességben, a szokásokban és az emberek gondolkodásában is. Ez a kulturális örökség folyamatosan körülvesz, és óhatatlanul beépül az ember látásmódjába, érzékenységébe. Azt hiszem, ezért is mondhatom, hogy Doroszlón nagyon jó művésznek lenni. Számomra ez nemcsak a szülőfalum, hanem az a természetes közeg, amelyből újra és újra erőt, témát és inspirációt meríthetek.

* Ha már itt tartunk, te szerkeszted a Nyugat-Bácska Portált, mely immár tíz éve a helyi szórványmagyarság krónikája.

– Igen, a Dunatáj megszűnésével merült fel az ötlet, hogy hozzunk létre egy platformot, mely nemcsak híreket közöl, hanem egyfajta közösségi archívum is. Nem rejtett szándékunk, hogy dokumentáljuk a nyugat-bácskai mindennapokat. Szerettünk volna teret adni azoknak az embereknek, akik értéket képviselnek, akik értékek mentén szolgálják a közösségüket. Ez a kezdeményezés 2016-ban indult, és nagyon szépen kiforrta magát. Már egészen az elején nagyon ráharaptak az emberek, maguktól küldték a képeket, a híreket, hogy tegyük őket közzé. Példát is mutatott a Nyugat-Bácska Portál, hiszen ezt a mintát követve sok helyi egyesület készített magának saját weboldalt. Sokan ráébredtek, hogy milyen jó, ha megmutatjuk magunkat, és együtt tudunk dolgozni – ez rendjén is van. A mai napig nagyon sokan olvassák és követik a portált, az egész Kárpát-medencéből kapjuk a visszajelzéseket az innen elszármazottaktól. Szeretik, hogy van egy olyan platform, ahonnan informálódhatnak a hazai történésekről. Kezdetben sokkal nagyobb kapacitással, főállásban tudtam ezzel foglalkozni, minden faluban, minden eseményen ott voltam, de idővel a támogatások sajnos elapadtak, így ezt a pörgést már nem lehetett folytatni. Most teljesen önkéntes alapon vezetem az oldalt, és leginkább csak átvett, megosztott anyagok vannak fent – ennek ellenére még mindig nagyon szeretik az emberek. Amíg igény van rá, addig megtartjuk a portált. Közösségtudatos vagyok, és ez a szemlélet azt diktálja, hogy felelősséggel viseltessek a nyugat-bácskai értékek iránt.

* A madarak azt csiripelték, hogy hamarosan új versesköteted jelenik meg. Erről mit osztanál meg velünk elöljáróban?

– A Fák között egy vaskosabb kötetnek ígérkezik, az ősszel fog megjelenni a Forum Kiadónál. Ezzel a kötettel kívánom zárni az eddigi munkásságomat, tehát úgy is mondhatjuk, hogy ez a táj, az egyén és a közösség témájú ciklus zárása. Már a címben is benne van a természettel való kapcsolódás, az eredendőségünkkel való kapcsolódás. Természeti motívumok lesznek ebben a kötetben, mely reményeim szerint méltó és hiteles lezárása lesz egy hosszú korszaknak.

Kalinka Tamás/Hét Nap:

https://hetnap.rs/cikk/Nyugat-Bacska-poetaja-60271.html?fbclid=IwY2xjawTarRJleHRuA2FlbQIxMQBzcnRjBmFwcF9pZBAyMjIwMzkxNzg4MjAwODkyAAEejP44oLkac_0-x13gEws0qok1kCoVButV1ijvbx6M2iyvc4Oth7yuYrmkMOY_aem_eVk2ottJWqG25a_6PoDS8A