A Fridrik Eszter által vezetett Intermezzo Café nemcsak a nyugat-bácskai faluba érkező turisták számára nyújt felüdülést, hanem a helyiek is szívesen látogatják a takaros kávézót, melynek udvarában egzotikus állatokkal is találkozhatnak az érdeklődők.
A gondosan ápolt udvar, a különleges állatok és a vendégekhez való viszonyulás mind arról tanúskodnak, hogy Eszter számára ez nem csupán vállalkozás, hanem életforma. Két évtized kitartó munkája során egy olyan helyet teremtett Bezdán szívében, ahol a betérő vendég nemcsak egy kávét kap, hanem egy kis darabot is abból a szeretettel és odaadással épített világból, amelynek minden egyes eleme egy történetet hordoz.
Honnan eredt az ötlet, hogy kávézót nyiss?
– 2004-ben vettem át az Intermezzo üzemeltetését. Valójában egy élethelyzet hozta magával ezt a döntést. Akkoriban a lányommal kettesben maradtunk. Édesapám segített bennünket azzal, hogy megvásárolta ezt a házat, melyhez a vendéglátóegység is tartozott. Úgy gondoltuk, hogy a kávézó adhat majd számunkra egy szerény, de stabil megélhetést. Kezdetben elsősorban munkaként és bevételi forrásként tekintettem rá, hiszen az volt a legfontosabb, hogy talpon maradjunk. Az évek során azonban valami egészen mássá alakult. Ma már nem egyszerűen egy vállalkozás számomra, hanem egy olyan hely, amelyhez érzelmileg is kötődök. Rengeteg munkám, energiám és szeretetem van benne, ezért nyugodtan mondhatom, hogy az Intermezzo mára a szívügyemmé vált.
Voltak olyan személyek, akikre mentorként tekinthettél az évek során?
– Az első és legfontosabb ember mindenképp az édesapám volt, hiszen ő adta meg azt a kezdőlöketet, amely nélkül talán bele sem vágtam volna ebbe az egészbe. Vendéglátós hátterem azonban nem volt, így a legtöbb dolgot saját magamnak kellett megtanulnom. Furcsán hangozhat, de talán a legtöbbet a konkurenciától lestem el. Mindig figyeltem, hogy mások hogyan dolgoznak, miben sikeresek, és miben lehetne jobbat nyújtani náluk. Ez egészséges versenyszellemet alakított ki bennem. Nem rosszindulatból akartam túlszárnyalni őket, hanem azért, mert folyamatosan fejlődni szerettem volna. A mai napig úgy gondolom, hogy az ember sokat tanulhat a környezetétől, ha nyitott szemmel jár.
Eszti bemutatta kedvenc papagájait/Kalinka Tamás fotói
Milyen kezdeti nehézségekbe ütköztél?
– A legnagyobb az volt, hogy egyáltalán nem tudtam szerbül. Kupuszináról származom, tehát teljesen magyar közegben nőttem fel, aztán pedig Szabadkán jártam középiskolába, szintén magyarul. A hatóságokkal, az ellenőrökkel nagyon sok konfliktusom volt emiatt, és a sok félreértés, tudatlanság miatt nemegyszer a cégbíróságon találtam magam. Mondhatom, a bíróságon tanultam meg a nyelvet. (Nevet.) A cégvezetés ma sem könnyű, és ez hatványozottan igaz, ha vendéglátásról van szó – ebben a szektorban örülhet az ember, ha nullára ki tudja húzni magát, és nincs veszteség. A szabályok folyamatosan változnak, azokat követni kell. A telefon is állandóan csörög, mindig keresik valamiért a tulajt, egyszóval ez egy teljes életet követel.
A turistákat, az átutazókat szeretted volna bevonzani a kávézódba, vagy inkább a helyieket?
– Természetesen örülök minden turistának és átutazónak, aki betér hozzánk egy kávéra vagy egy frissítő italra, de az Intermezzo alapjában mindig is a helyiekre épült. Számomra a törzsvendégek a legnagyobb érték. Ők azok, akik nap mint nap visszatérnek, akiknek az életét, örömeit és gondjait is megismeri az ember. Fontosnak tartom, hogy minden vendég jól érezze magát nálunk, és minőségi kiszolgálásban részesüljön. Ugyanilyen fontos számomra az is, hogy a munkatársaim, a pincérek is jó hangulatban dolgozzanak. Hiszem, hogy ahol a személyzet jól érzi magát, azt a vendégek is megérzik.
Melyek a legforgalmasabb időszakok?
– Nehéz lenne megmondani. Egyszer egy idősebb, tapasztalt vendéglátós mondott nekem valamit, amit azóta is szem előtt tartok: ha a vendéglátós a hétvégi, nagy bevételt várja, akkor már baj van. Ezt nagyon igaznak érzem. A stabil működés alapja nem az, hogy egy-két napon sok pénz folyik be, hanem az, hogy mindennap legyen forgalom. Sokkal fontosabb az állandóság, mint a kiugró eredmények. Én annak örülök, ha hétfőtől vasárnapig mindig akadnak vendégek, akik betérnek hozzánk. Az a jó, ha naponta csurran-cseppen egy kevés.
Feltételezem, sok minden változott az alatt a két évtized alatt, amióta aktív vagy a vendéglátásban. Mit tudnál kiemelni?
– Valóban rengeteget változott a világ az elmúlt húsz évben. Női vállalkozóként különösen feltűnő számomra, hogy korábban szinte szégyennek számított egy asszony számára, ha kávézót vagy kocsmát üzemeltetett. Falusi környezetben sok előítélettel kellett szembenézni. Ugyanez a vendégekre is igaz volt: ha egy nő beült egy kávézóba, gyakran megszólták. Szerencsére, ez mára teljesen megváltozott. A vendéglátóhelyek szerepe is átalakult. Régen sokkal inkább az alkoholfogyasztás állt a középpontban, ma viszont a kávék, az üdítők és a kulturált társasági élet került előtérbe. Az emberek ma már beszélgetni, találkozni, kikapcsolódni járnak be. Ez bizonyára a szigorúbb közlekedési szabályoknak tudható be, illetve annak is, hogy a legtöbben autóval érkeznek. Én ezt egyértelműen pozitív változásnak tartom.
Amellett, hogy a kávézó tulajdonosa vagy, egy valóságos miniállatkertet is üzemeltetsz a hozzá tartozó udvarban. Erről mit tudnál mondani?
– Nagyon szeretem az állatokat, kiváltképp a madarakat. Már a kezdetektől igyekeztem úgy kialakítani az udvaromat, hogy az egyfajta oázis legyen itt a falu központjában a sok épület, beton között. Szerettem volna egy olyan helyet kialakítani, ahol az ember egy pillanatra kiszakadhat a mindennapok rohanásából. Parkosítottam a kávézó udvarát, igyekeztem a lehető legtöbb életet beletenni, és ennek szerves részei az állatok. Van több papagájom, nagyon a szívemhez nőttek, illetve magyar óriás- és dobosáner galambjaim is. Pávák is szépítik az udvart, de különféle díszrécék, foglyok, fácánok, tyúkok is vannak. Engem ők töltenek fel igazán egy stresszes nap után, imádok bennük gyönyörködni, és foglalkozni velük. Nekik is igyekszem a legjobb körülményeket nyújtani. Ma már legtöbbször úgy van, hogy nem is én keresem az állatokat, hanem ők találnak meg engem: akinek van olyan díszállata, amelyről már nem tud gondoskodni, az elhozza, hogy fogadjam be. Most például egy alpakával is bővült az állomány. Sok nehézség van a rengeteg állattal, de ha valami gond adódik, mindig számíthatok a küllődi állatkert tulajdonosára, Mikire, aki közel s távol az egyetlen szakembere ezeknek az egzotikus élőlényeknek.
Mik a terveid a jövőre nézve?
– Tele vagyok tervekkel. Szeretném tovább szépíteni és fejleszteni a kertet, ezt a kis világot, melyet az évek során kialakítottam. Néhány évvel ezelőtt megvásároltam a szomszédos házat is, mely egykor egy jómódú, bezdáni kereskedőcsalád otthona volt. Kezdetben éttermet szerettem volna kialakítani benne, de ahogy egyre jobban megismertem az épület múltját és hangulatát, megváltozott a véleményem. Ma már inkább egy kis tájházat vagy helytörténeti gyűjteményt tudok elképzelni ott. Régiségeket is gyűjtök, és úgy érzem, ezek méltó helyet kaphatnának ebben az épületben. Mindig lenyűgöz, hogy a régi idők mesterei mennyi szépséget és gondosságot vittek még a legegyszerűbb használati tárgyakba is. Ezt a világot szeretném valamilyen formában megőrizni az utókor számára. A legnagyobb vágyam pedig az, hogy egyszer a lányom is kedvet kapjon ehhez az egészhez, és továbbvigye azt, amit felépítettem.
Kalinka Tamás/Hét Nap
