Herceg János akadémikus író, műfordító születésének 116. évfordulója alkalmából tartottak emlékezést május 12- én a zombori Szent Rókus temetőben, az író síremlékénél.
Vasagyi Mária, Szirmai-, Híd- és Herceg János- díjas író beszédében felidézte az akadémikus íróhoz fűződő szakmai és személyes jellegű emlékeit, felolvasta kapcsolódó írását a Kövecsek című, legutóbbi kötetéből. Elhangzott:
,,195o augusztusa. A bezdáni Duna-part és Zombor közt teherautó közlekedik, a rakterén fölállított fapadok első sorában ülünk. A motor nem indul be, a sofőr káromkodik, van aki leszáll, végül mégis fölpöfög a kamion, a fojtó füstfelhőből végre elindulunk Zomborba. Ki az a magas bácsi velünk szemben, aki úgy figyeli az erdőt?, kérdezem Anyámtól Bezdán után. Herceg János, az író, válaszolja. Könyvet ír?, kérdezem, Anyám bólint. Elhatározom, odalépek hozzá és megkérdezem, hogyan kell könyvet írni, de az utolsó pillanatban meggondolom magam, mert olyan mint egy szigorú pap vagy tanító és biztosan kinevetne, meg aztán az útizajban nem is hallaná meg túlságosan vékony hangomat. Azóta gyakran előttem van az az utazás, s kísér a kérdés, hogy vajon ott, abban a fülsértő hangzavarban mit válaszolt volna Herceg János.
1970. Első népdalgyűjtő utamon ormótlan orsós magnóval a kiskőszegi partra lépek a kompról, fönt, az úton Herceg János áll. Merre tart ezzel a nehéz masinával, kérdezi, gyűjteni jöttem ide, Batinára, válaszolom. Fölkapja a magnetofont és elindul vele, megy, megy föl a hegyre, alig tudom követni, ismerek néhány jóhangú énekest, elvezetem hozzájuk, mondja, de egy nagy szurdok szájánál elfárad, leteszi a magnót, innen száz méternyire jobbra laknak a Mikledinék, ők sokácok, de magyarul is énekelnek, mondja, valamivel följebb Kocsis Éva nénit találja, vigyázzon, ő boszorkány hírében áll. Azt tudja ugye, hogy Kiss Lajos is itt kezdte a gyűjtést egészen fiatalon?
Ezután tizenhét évig vállaltam a hétvégi népdalgyűjtő hálátlan, de gyönyörű munkáját szüleim mellett egyedül Herceg János és a Budapestről időnként hazajáró Kiss Lajos bátorításával. Köszönettel emlékezem rájuk.
1975. A szlavóniai Szentlászlót járjuk mi hárman, a Dunatáj hetilap munkatársai, Herceg János, Zámbó Illés és én. Elborzadunk a kihalt utcák, rogyadozó, törött ablakú, gondozatlan, elhagyott házak, a fák lombját fojtogató semfűsemfa láttán. Ember, háziállat sehol. Így volt ez Kórógyon, Harasztin, a baranyai Bodolyán és mindahány faluban a Duna túloldalán. János bácsi, mit kellene tenni, hogy föléledjenek ezek az utcák?, kérdeztük, lám, odaát Bácskában pezseg a falvakban az élet. Örökítsék meg ezt, amit itt és azt, amit otthon látnak, mert minden változik, hol jobbra, hol rosszabbra, maga, Illés, mindent fényképezzen le, Mari, maga mindent írjon meg, és ahonnan hangot hall, térjen be oda és énekeltessen a magnójába, térjen be és énekeltessen, hogy az a szó és az az ének megmaradjon!
2o23. Álom Herceg Jánosról, a ledöntött, eltűnt házról, írásról, üzenet tollforgatóknak
Herceg János belép a konyhaahjtón egy kosár almával. Mi újság idehaza?, kérdi és leteszi a kosarat, egy szuszra beszámolok ifjú és kevésbé ifjú íróink sikereiről…, és maga?, szegi föl fejét, mint a vizsgáztató tanár, ha pótkérdést tesz föl, nem fogadták el a regényeim kéziratát odaát, sőt gúnyolták, felelem, ó, semmi vész, nyugtat fojtott hangon, írjon a plafonra!, az irodalom nem az anyagi világ része, tehát nem uralja ember írta törvény, sőt még a gravitáció sem!, nyomatékozza Herceg János, poénkodik az öreg, mondom magamban, de lesz, ami lesz, átmegyek a szobámba, az egyetlen helyre, ahol írni tudok, és azon veszem észre magam, hogy a mennyezeten állok, micsoda látvány a fordított világ!, de hogy írjak a plafonra?, szólok ki a konyhába, minden lépés egy betű, járjon csak bátran, biztat Herceg János, miközben sorakoztatja az almákat a polcra, talpam alatt remeg a mennyezet és rajta a próbamondat: János bácsi meglepett egy kosár almával, lám, ez az egyszerű gondolat a lábam nyomán megmarad, evégett vigyáznom kell minden szóra az egyenes sorokat járva, mert amit a fejemben hordok, az a mennyezeten kitörölhetetlen, és miután hosszú és fáradságos járkálás után egyetlen betűnek sem marad hely, leszállok, és Herceg János orrát ráncolva máris olvassa, nem rossz, mondja köhécselve, de ezt a házat hamarosan lebontják, panaszolom, sebaj, vigasztal Herceg János, az írás itt marad!, és fütyörészve kilép az ajtón, és hallom, amint becsukja maga után a kaput.
Kövecsek, 21.l./
L. Móger Tímea felolvasta Pusztai Lajos Herceg János van! (Tehetségünk mibenléte 1991) című költeményét.
A vendégek, az író tisztelői elhelyezték az emlékezés virágait a síron. A Magyar Nemzeti Tanács képviseletében Hajvert Ákos, az MNT Végrehajtó Bizottságának kulturális ügyekkel megbízott tagja, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség nevében Dudás Károly tiszteletbeli elnök és Sutus Áron elnök, a Forum Könyvkiadó Intézet képviseletében Antalovics Péter igazgató, a Vajdasági Magyar Szövetség képviseletében Dubacz Éva és Kanizsai Tamás, a zombori Magyar Polgári Kaszinó nevében Szlákó József elnök, a doroszlói Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület képviseletében Gellér Magdolna és Gellér Enikő, a Dunatáj Egyesülés nevében Péter István és Gellér Eszter koszorúzott.
Elhangzott továbbá, hogy a Herceg János Irodalmi Díj idei kitüntetettje dr. Mák Ferenc irodalomtörténész, művelődéskutató, bibliográfus és publicista.
A szervező, a Dunatáj Egyesülés elnöke, Péter István megköszönte a jelenlétet és állófogadásra invitálta az emlékezőket.
Limburger Georgina fotói
Móger Tímea tudósítása a Szabadkai Magyar Rádióban:
