Írni, ahogy gördül…
(Várni, ahogy érkezik)
Írni nem kötelező, de verselni igen!
Olyan nincs, hogy nem írunk verset!
Mindenki fogalmaz valami keserveset.
Miért gördülnek ki simogató betűsorok, roppanó rímek?
Amit szépnek, jónak, fontosnak érezni öröm, ami öhömmm…
Álmodni is szokás jó verseket, bököket ringatni örömökön.
Hogy leírjuk, elénekeljük?
Vagy csócsáljuk magunkban?
Másodlagos! Már fölöttünk van…
Jómagam nem tudom, hogy időnként miért írok.
Amennyit elbírok?
Vagy amit halkan suttog a Nő?
Esetleg egy nőies emberismerő?
Netán az elképzelt szűzi lény?
Vagy egy dőre szerkesztőre hasonlító lánglegény?
Valaki, aki az irodalmi kapu dőre őre?
A fő:
Alatta lenni a lécnek, mely fölött vers nem rímelhető!
Talány, hogy időnként ki ad betűt a ceruzám alá.
Olyan szavakat kapok, melyeket másnak is adhatok.
Nocsak, ezt ki írta?
Valaki mit keresett az asztalomnál?
Nem tudtam tagadni, hogy csakis én lehettem…
Csúnyán írt az illető, remegős szálkás betűkkel…
Új Times, félkövér, kiskapitális, elpárolgó karakterekkel…
Ő járt itt?
Aki a billentyűket nem ismeri, de az írása él?
La
Pusztai Virág grafikája
