Dr. Silling István, Kupuszinán élő nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, néprajzkutató, művelődéstörténész, a tudományok doktora, eddigi munkáját számos elismerés és, kitüntetés övezi. Díjai közt szerepel a szabadkai Üzenet folyóirat díja a legjobb társadalomtudományi tanulmányért (1996), a vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaság Kiss Lajos Emlékplakettje a vajdasági magyarok folklórjának kutatásáért (1996). A Györffy István Néprajzi Egyesület (Budapest–Debrecen) A magyar népi kultúra kutatásáért emlékéremmel tüntette ki 2008-ban, 2010-ben a Herceg János Irodalmi Díj kitüntetettje. Ugyanebben az évben elnyerte Apatin község Októberi Díját a néprajzkutatásért. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Csűry Bálint díját vehette át nyelvjáráskutatásért 2012-ben, 2013-ban Pro Ethnographia Minoritatum Emlékérmet adományozta neki a Magyar Néprajzi Társaság a kisebbségben élők néprajzának kutatásáért, és ugyanebben az esztendőben vehette át a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, a Magyar Művészeti Akadémia 2015-ben neki adományozta az Erdélyi Zsuzsannáról elnevezett Népművészeti díját. 2017- ben a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díjával tüntették ki a délvidéki magyar kultúra terén végzett több évtizedes, áldozatkész tevékenysége elismeréseként, és ugyancsak 2017-ben munkásságáért a Magyar Termék Nagydíj Pályázaton a Kárpát-medencéért Életmű Díjat érdemelte ki. A szakma, a diákok, a kupuszinai, a (nyugat-) bácskai közösség(ek) által egyaránt nagyra becsült tanár urat életműről, szülőföldről, az anyanyelv, az örök értékek, az elődök által ránkhagyott kötelességek fontosságáról, munkatervekről kérdeztük:
–Legutóbb, úgy egy héttel ezelőtt a Magyar Kultúra Lovagja címet vehette át ünnepélyes keretek között a budapesti gálán a Falvak Kultúrájáért Alapítványtól. Hogyan viszonyul a díjakhoz, illetve mennyire fontos az Ön számára, hogy a közösség, amelyben él, amelynek néprajzi, nyelvi, művelődéstörténeti értékeit kutatja, miként viszonyul ehhez a munkássághoz?
– A díjak, természetesen, megtisztelőek. Jóleső érzéssel tölt el a tudat, hogy munkáimra, tevékenységemre odafigyelnek, számon tartják a szakmai körök, a hasonló érdeklődésű tudósok, és az a közösség is, amellyel foglalkozom, amelynek értékeit kutatom, vagyis a szülőföldem magyarjai.
Az én szülőfalum Kupuszina, s az utóbbi rangos címet éppen a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület felterjesztésére kaptam. Titokban tartották előttem ezt a pályázatot, és csak a művelődési egyesület hagyományos karácsonyi ünnepségén értesítettek az eredményről, mintegy karácsonyi ajándékként. Ezzel egy kicsit megtréfálni látom a közmondást, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Mégiscsak előfordulhat, de valószínűleg ez ritka eset, s – hogy egy másik proverbiummal éljek −, a kivétel erősíti a szabályt. De a kitüntetések nélkül is dolgozik az ember, aki szívügyének tartja a kultúra szolgálatát, amint azt pályám során sokáig magam is tettem. A díjak már a beérett munka gyümölcsei.
–Nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, néprajzkutató, művelődéstörténész, a tudományok doktora. A szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar egyetemi rendes tanáraként vonult nyugállományba. Volt a Kar Irodalmi és Nyelvi Tanszékének vezetője; magyar grammatikai tárgyakat, helyesírást, retorikát, dialektológiát, népköltészetet tanított. A nyelvjárástan, a szellemi és tárgyi néprajz, a helytörténet, a művelődéstörténet, az irodalomtörténet és a szépirodalom terén kifejtett tevékenységét huszonhárom önálló kötetben dokumentálta. Számos tanulmánykötet szerzője, társszerzője, recenzense, szerkesztője. A kupuszinai állandó néprajzi gyűjtemény létrehozásának megálmodója, és segítő társaival a megvalósítója. Melyek a legkedvesebb, dédelgetettebb kutatási, alkotói területek, tevékenységi körök, illetve hogyan lehet ilyen hatékony és eredményes módon mindezeket a szerteágazó területeket összehangolni egyetlen életben?
–Az első szavam a szereteté. Szeretem a népköltészetet, számos balladát, népdalt, mondát gyűjtöttem. A másik a becsületé. Becsülöm az előttem járók alkotó tevékenységét, szilárd munkabírását, amellyel megteremtették ezt a nyugat-bácskai világot, amit én és a ma élők örökül kaptunk tőlük, lett légyen szó akár népszokásról, akár termelésről, akár gasztronómiáról, vagy népviseletről stb. Az elhivatottság volna a következő, de nem fontossági sorrendben. A tisztességes pedagógusi pálya megköveteli a választott tantárgy kiváló ismeretét és a diákok, a hallgatók megbecsülését, akik nélkül nem tud kiteljesedni egy ilyen életmű, mint amilyen az enyém. Sohasem esett nehezemre egy-egy nyelvtani szabály megtanítása, egy írói opusz ismertetése, a jó és kiérdemelt osztályzatok megadása, de még a gyengébben haladók munkára biztatása sem, vagy a nehéz körülmények között élőkre való odafigyelés. Ilyen hozzáállás meghálálja a törődést, követőkre talál, és a pedagógus közöttük társaira lel a népismereti anyag gyűjtésében. Ezt bátran állíthatom kisgyerekekről, középiskolásokról és egyetemi hallgatókról egyaránt. Tehát az iskolai munka soha nem a gyerekektől, fiataloktól lesz nehéz. És természetesen szólnom kell a kíváncsiságomról is, ami arra késztetett, hogy zombori levéltárosként ne csak az irodai asztal mellett ülve silabizáljam régi korok dokumentumait, hanem minden lehető alkalommal lemenjek a levéltár raktáraiba, az. ún. depókba, s ott találjam meg az érdekes és a magam megítélése szerint közölni valókat. Mert a levéltár nagyon sok múltbéli esemény tárháza, csak merni kell kinyitni a poros dobozokat, s meglelni bennük a mutatókból kijelölt számú okmányokat. Véletlenül kerültem a levéltárba, de köszönöm a jó sorsomnak, hogy oda vezetett, és hogy ott az én szülőföldem, azaz Nyugat-Bácska múltjában tájékozott emberek támogatását megadta.
Dédelgetett kutatási területem mindig az éppen folyamatban levő, de ha mégis ki kellene emelnem párat, akkor az a nyelvjáráskutatás, az archaikus népi imádságok gyűjtése, elemző feldolgozása, valamint a nyugat-bácskai népi vallásosság megjelenési formái, de ha módomban áll, akkor a bánsági és a szerémségi emlékeket is bejárom. Ebben pedig benne foglaltatik a vallási áhítat megannyi megjelenése: az imádkozás, a zarándoklás, a fogadalom, a köszönetnyilvánítás, a hálaadás, a szokások sokfélesége. Nem titkolt célom volt a nyugat-bácskai szabadtéri szakrális emlékművek dokumentálása, fényképezése, bemutatása, a megőrzésükre való buzdítás. Ilyen jellegű könyveimmel már több emléket is megmentettem a pusztulástól, a feledéstől. Jól szervezett munkával, sok olvasással, a kollégáimtól kapott vagy hallott híradásból, és többször csak a kínálkozó lehetőség, utazás, feltárási folyamat során jutok új ismeretekhez s előbbre a kutatásban. Mindehhez a családom mindenkori hathatós támogatása, megértő viszonyulása elengedhetetlen volt. Ők megkíméltek az otthoni munkáktól, hogy a munkahelyemen és a tudósi pályámon is helyt tudjak állni. Csak hálás lehetek mindezért. Meg azért is köszönet illeti gondviselő irányítómat, hogy sikerült a munkám folytatóját biztosítanom, ugyanis lányom okleveles néprajzkutatóként megtalálta helyét a népélet bemutatásában.
Csernai Buják Szilvia fotói a budapesti ünnepélyes lovagavatáson készültek
–Szülőfaluja, Kupuszina népéletének szinte minden aspektusát vizsgálta. Ennek alapján a nyugat-bácskai palóc közösség küzdelmes, munkás-szorgalmas, mindent túlélő, megélő, sőt ragyogó, színes mindennapjainak, ünnepnapjainak titkát a mély hit és a teremtő cselekedetek rendületlen megnyilvánulásaival magyarázza. Miként tárul fel mindez az ön személyes életében, illetve mennyire hatnak Önre a családi inspirációk, nevezetesen, hogy a neje, Silling Nagyfejű Mária kiváló festőművész, leánya, dr. Silling Léda pedig szintén neves néprajzkutató?
-Kupuszina népélete még koránt sincs teljesen feltárva. Magam is folytatni szeretném a dokumentálást az élet számos területén, de másoknak is maradt még feladat. Kupuszina mellett Nyugat-Bácska továbbra is témám, hiszen a kölcsönhatások, az ún. interetnikus kapcsolatok itt olyannyira élnek, amilyen csak kevés területén a Kárpát-medencének. A történelmi változások és a társadalmi átalakulások új utakat mutatnak a kutatónak. A kulturális antropológia művelői bizonyára megtalálják ennek megnyilvánulásait, az okokat és okozatokat, hogy ez a nyugat-bácskai magyar falu hogyan éli meg a 21. századi változásokat, hogy azok miként hatnak a százévesnél is korábbi szokásvilág alakulására. A feleségem a legjobb adatközlőm, vagy inkább társam a kutatásban. Ő egy nagy és a hagyományokat tisztelő családban cseperedett föl, s a közösségi munkamegosztásról, a rokonsági kapcsolatokból eredő hagyományokról jóval többet tud nálam. Mindenben segít. Néha még vitatkozunk is, ha különböznek a meglátásaink vagy az emlékeink. Festő is, csak éppen a művészi munkájára kevés ideje marad a háztartás vezetése, a kertek gondozása és a férje segítése mellett. A lányomtól pedig, akiről már szóltam, szeretném, ha az általa megtalált témákat jól körüljárhatná, hogy a vajdaságiak népéletének avatott kutatója legyen.
-A közösségeink fogyatkozása felett kesergők népesség-arány-katasztrófáról beszélnek. Hogyan, milyennek látja, illetve jelzi előre a közösségi állapotokat, különböző kutatásai tükrében?
–Az új és napról napra változó közösségi állapotunk egyre bővíti a néprajzosnak a kutatni valót. Ez még akkor is érvényes, ha az itt élők létszáma fogyatkozóban van. Csak a hivatalos kutató intézeteknek, egyetemi kutatóknak bátrabban kellene ehhez a sokrétű anyaghoz nyúlniuk. Elegendő képzett szakemberünk sincs ehhez a munkához. A mi tartományunkban sehol sem képeznek sem néprajzosokat, sem kulturális antropológusokat, egyetlen nyelven sem. A kizárólagosság nem ad teljes képet a mi mai bácskai, vajdasági világunkról. Itt még együtt él az őslakosok régi hagyománya az újonnan érkezők régi, ám hozott hagyományával; régi szokásokat elevenítenek fel, újakat vezetnek be, vesznek át egymástól. A változások során természetesen eltünedeznek majd a hagyományos népélet bizonyos részei, mint ahogy eltűnt például a régi menyasszonyi viselet is minden itteni faluban, illetve szinte teljesen eltűnt a dohánytermesztés a telecskai vagy a szilágyi határból, s honosodott meg a gyümölcstermesztés a kupuszinai gazdáknál. Változik az emberek foglalkozása, megélhetési lehetősége. Mindenki keresi a maga helyét, ki sikerrel, ki anélkül. A demográfiai változás, fogyatkozás vagy szaporodás európai jelenség, és nemcsak a mai korra jellemző. Jelenünk formálja a települések képét is. Átalakuló világban élünk: tehát van mit kutatnunk, dokumentálnunk. Erre hivatalosan is biztatni kellene a szakembereket.
Változhat-e a különböző nyelvjárások jellege, használata, időtállósága ma, amikor az anyanyelvünk- nem csupán a beszélt nyelv, hanem az írott szó is, annyi ,,idegen”, leegyszerűsítő, majdhogynem lebutító hatásnak van kitéve, avagy milyen a(z) (sz) ép beszéd?
-A nyelvjárások már a török utáni idetelepítés óta változnak. Az újonnan érkezett lakosok nem egyetlen településről jöttek, tehát már egy-egy településen belül is alkalom adódott a nyelvi kölcsönhatásokra, mire kialakult a ma pl. zentainak vagy topolyainak, doroszlóinak tartott nyelvjárás. A telepesek sem egyetlen nagy régióban találtak új otthont, hanem szétszóródtak az elnéptelenedett területeken. Ezért találunk például a Palócföldnek nevezett területről érkezők nyelvére emlékeztető nyelvi megnyilvánulásokat a Tisza mentén, a Bácska közepén és a Duna menti Kupuszinán, vagy pedig ő-ző nyelvjárást nemcsak a Szeged vidékéről kirajzott településeken. Nyelvjárásaink változása, szürkülése a rádió és a televízió hatására, az iskolákban használt és elvárt köznyelvi norma elsajátíttatása, a templomban hallott s ugyancsak a köznyelv használatát sugalló, ajánló beszéd mind-mind kihat a köznyelv erős térfoglalására. A fiatalok vándorélete és az idegenben elsajátított nyelv, meg az informatika térhódítása mind azt eredményezi, hogy változik a nyelvünk, hogy élő a vajdasági magyar nyelv. Persze vannak túlkapások, sok idegen szó is megjelent nyelvhasználatunkban, ami többnyire romlott nyelvállapotot eredményez. A puristáknak, nyelvvédőknek igazuk van, amikor mindezt kifogásolják. Azonban én ezt megállíthatatlan folyamatnak látom, s tudom, hogy a változás elkerülhetetlen. De jó is volna, ha minden ember ügyelne a szellemi környezetvédelemre, helyesen fogalmazna, könnyedén megtalálná a kifejezni kívánt fogalom magyar megfelelőjét, nem használna trágár kifejezéseket!
–Melyik az a terület, amelynek kapcsán kutatási terveket dédelget, illetve készül- e újabb dr. Silling Istvàn-tanulmàny, -kiadvány?
-A nyelvjárás- és néprajzkutató mindig dolgozik: nyitott szemmel és nyitott füllel jár, jegyzetel, fényképez, mert történnek olyan események, amelyek megismételhetetlenek, vagy elhangzanak olyan szólások, szószerkezetek, amelyeket rég nem hallott, talán nem is hallott még. Ebben a munkában nincs megállás, mert bántana a lelkiismeret, hogy netán lusta vagy renyhe voltam. Természetesen vannak még terveim, kézirataim is, vágyaim és várakozásaim is. Lehet, hogy ilyen korban az embernek már összegeznie kellene, az életműdíjak után számot vetni az elvégzettekről, azonban jómagam még jócskán tervezek, és naponta dolgozom. Az embernek ez a dolga.
L. Móger Tímea
