Wilhelm József doroszlói történelemtanár, a zombori Veljko Petrović Gimnázium, az Dr. Ripp Rózsa Egészségügyi Középiskola, a Testvériség- egység Általános Iskola tanára, a belgrádi székhelyű Oktatási és Nevelési Minőségfejlesztési Intézet külmunkatársa, számos országos, körzeti, községi verseny felkészítő pedagógusa Budapesten átvehette a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács és a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének díját: a Tehetségek Szolgálatáért Egyéni Éves Díjat, amelyre a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete terjesztette elő. Kérdéseinkre válaszolva Wilhelm tanár úr örömmel mesélt a pályafutása során szerzett tapasztalatairól, a közösséggel és a társadalom egészével kapcsolatos meglátásairól:
– Ha jól tudom, Doroszlón kezdődött a tanári pályafutásod. Milyen jellegzetes fordulópontokat említenél a tanári munkád eddigi éveiből?
-Először kezdem a pozitív sorsfordulóval. Amikor 1993 szeptemberében tanítani kezdtem a nyugat-bácskai Doroszlón, akkor javában tombolt a jugoszláv polgárháború, és a becsülettel megkeresett első fizetéseimet megette a hiperinfláció. Bizonytalan volt ekkoriban a megmaradásunk, emberi és anyagi értelemben is. Bár csak a megüresedett történelemtanári munkakörre pályáztam a helyi Petőfi Sándor Általános Iskolában, hamarosan mélyvízbe dobtak, ugyanis a polgárháború miatt eltávozott tanárok munkáját is el kellett látnunk. Többek között a zene oktatását is nekem osztották. Mivel nem óhajtottam a titói partizándalokkal foglalkozni, fogtam magam és körbejártam a hagyományőrzéséről ismert Doroszlót. Így kezdtem az idős asszonyoktól, férfiaktól gyűjtött népdalokat, népszokásokat visszatanítani a diákjaimnak. Ebben Kovács Endre helyi néprajzos is a segítségemre volt. A kutatásaimnak köszönhetően elevenítettem fel a diákjaimmal, a kommunista idők tiltása ellenére – több évtized után – a karácsonyi hagyományokat, mint amilyen a lucázás, a kottyulás, a betlehemezés, a bölcsőkézés, a háromkirály-járás. Iskolai szorgoskodásom folyományaként kezdtem el a helyi Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesületben is tevékenykedni. Többek között ifjúsági kórust, gyermekszínjátszó szakkört vezettem és 20 évig a helyi vegyeskórus tagja és vezetője voltam, továbbá éveken át a Négyesfogatra is én készítettem föl a fellépőket. Tanítványaimmal, amíg zenét tanítottam, a Szólj síp szólj népzenei versenyeken is részt vettünk. Népdalgyűjtéseimmel segítettem Bodor Anikó népdalkutató és Németh István a Magyar Zenetudományi Intézet munkáját.
Egy másik pozitív változás a tanári pályámon az volt, amikor a doroszlói magyar szakos tanárnő visszautasított egy továbbképzést, de az akkori titkárunk, Suslik Mária tanárnő nekem is fölajánlotta a lehetőséget. Ennek köszönhetően 1994-től, a Tótfaluban szervezett, ám magyarországi tanárok által vezetett drámapedagógiai továbbképzésekre járhattam, a saját költségemen. Ettől fogva igyekeztem korszerűbb módszereket alkalmazni a tanításban. Közben a szűkebb szakmám, a történelem oktatását sem szorítottam háttérbe. A zombori helytörténeti versenyek mellett, az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör történelmi versenyeire vezettem a diákjaimat, ahol tanítványaim különböző helyezéseket értek el. Mind a mai napig részt veszek diákjaimmal a vajdasági és magyarországi helytörténeti versenyeken: Zomborban, Szegeden, Tataházán, Ópusztaszeren, Újvidéken stb.
Volt egy igen kellemetlen élményem is ezekben az első években. Két év tanítás után, a rendes katonai szolgálatom letöltésére hívtak be. Amikor visszatértem, akkor már Doroszlón is beindultak az első, menekültekből álló osztályok. Az egyik menekült tanár úgy tartotta, hogy magyar létemre nem taníthatok a szerb osztályokban történelmet. Ekkor a részéről megindult egy politikai kampány ellenem. Sajnos az akkori iskolaszék magyar tagjai és a doroszlói magyar igazgató is mellé álltak. Így kerültem el Telecskára és Zomborba tanítani, mert felmondtam Doroszlón. Abban az évben még hárman tették ugyanezt.
– Milyen meghatározó versenyfelkészítéseket, eredményeket jegyzel?
–A Nemzeti Tehetségsegítő Tanács és a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének díját: a Tehetségek Szolgálatáért Egyéni Éves Díjat nem csak a különböző versenyeken elért eredményeimért kaptam. Emögött egyéb tevékenységeim is állnak, pl. hogy biciklitúrákat, gyalogtúrákat szervezek a diákjaimnak, amelyek a helytörténeti ismereteik bővítését szolgálják, hogy gyermekszínjátszó szakkört vezettem, nemzetközi diáktalálkozókat, táborokat szervezek, vagy táborokban tartok foglalkozásokat, ezenkívül különféle pályázatokkal segítem az iskoláim felszerelésének korszerűsítését, és hasonló dolgok. Továbbá ismeretterjesztő előadásokat tartok, cikkeket, esszéket írok. A fentiekben felsorolt tevékenységeimhez jönnek még a különböző versenyeken elért eredmények. Számomra nincs kimondottan fontos versenyeredmény. Én akkor örülök igazán, ha egy tanuló többet hoz ki magából, mint ami egy felkészülés elején feltételezhető lenne. Itt most csak felsorolom azokat a versenyeket, amelyeken részt vettünk, és ahol sikereket értünk el. Ezek: a Szülőföldünk Pannónia helytörténeti versenyei, a VMPE keretében szervezett GENIUS a Tehetséges Diákokért Mozgalom konferenciái, a TUDOK vagyis a Kutató Diákok Országos Szövetsége vajdasági és kárpát-medencei versenyei. A Középiskolások Művészeti Vetélkedője, a Zentai Történelmi Levéltár Üzen a múlt c. versenye. Ezen felül a Szerb Oktatási Minisztérium szervezte községi és körzeti versenyeken is voltak és vannak díjazott diákjaim. A tanulóim továbbá döntőbe jutottak vagy díjazottak voltak a Tantárgyháló, a Vállalkozz okosan, az Országos Honismereti vetélkedőn, és sok más pályázaton.
– Miből lehet felismerni, hogy tehetséges gyerekkel van dolgunk?
-A sorsfordító pillanatokhoz való hozzáállásukból. A tehetséges gyerekek az élet nehézségeit, feladatait nem problémaként, hanem kihívásként kezelik. Az ilyen gyerekek tudnak, mernek, akarnak küzdeni, ők azok, akiket a kihívások pezsgésbe hoznak. A gond manapság az, hogy nagyon sok tehetséges diák jobban fél a kudarctól, mint az ellaposodástól. Nem mernek az ismeretlenbe ugrani! Mostanában több időbe kerül az önbizalmukat fölépíteni, mint a tehetségüket kellő mederbe, irányba, mélységbe terelni. Hogy végül egy-egy tehetséges diákból mennyire lesz sikeres felnőtt, az pedig attól függ, milyen munkaszokásokkal, kitartással bírnak. Persze, aki nem dörgölődzik a jelenkor politikai struktúráihoz, azoknak eleve nehezebb a helyzetük.
– Melyek azok a tanári alapelvek, amelyek mentén végzed a munkádat?
-A kölcsönös tisztelet, a nyitottság, a változásban és fejlődésben való hit. Nem csak a diákjaim tanulnak tőlem, hanem én is tőlük. A tanítás és a tehetséggondozás egy kölcsönhatásokból álló folyamat. A sok munka, gond, szervezés mellett a diákokkal való együttműködés rengeteg öröm forrása is. A tanulóim és a kutatómunkáik nélkül ma sokkal szegényebb lennék tudásban, de emberi tartásomban is. Nekik, de a munkatársaimnak ugyanúgy köszönettel tartozom, mint ahogy a családomnak is. Ez a hivatás nem a magányos farkasok útja! A diák, a szülő, én, és a mögöttem álló emberek azok, akik közösen érünk el eredményeket. Az embertársaim nélkül nem itt tartanék a szellemi fejlődésemben, ahol ma állok! Ez a díj, amit kaptam, ez nekik is szól! Most csak annyit változott a helyzet, hogy nem a diákot jutalmazták meg a versenyen, most én kaptam oklevelet és díjat. Ezt pedig elsősorban a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének köszönhetem, akik előterjesztettek a díjra, és Brindza Ildikó elnökségi tagnak, akinek eszébe jutottam a jelöléskor.
– Külső munkatársa vagy a belgrádi székhelyű Oktatási és Nevelési Minőségfejlesztési Intézetnek, szépirodalommal szintén foglalkozol, emellett újabban az újságírás területén is kipróbálod magad, arról nem is beszélve, hogy Doroszló művelődési életének, hagyományainak sorsát is szíveden viseled folyamatosan. Mi ösztönöz minderre, illetve milyen egyéb tervek, álmok hajtanak, visznek előre a mindennapokban?
-Igen, sok munkahelyem van, vagyis sok lábon vagyok kénytelen megállni a földön. Ez a mai, vajdasági magyar pedagógusok elhallgatott, de igen súlyos „betegsége”. Folyamatosan veszítjük el a munkánkat. Apránként, évente öt, tíz százaléknyi óraszámmal csökken a munkaidőnk. Ezért kényszerülünk arra, hogy minden egyébbel, és nem csak az oktatói-nevelői feladatainkkal foglalkozzunk. Már több helyütt is felvetettem szóban ezt a témát, úgy a Nemzeti Tanács oktatási bizottságánál, mint a VMPE keretén belül, sőt magyarországi pedagógus továbbképzéseken is, ám konkrét lépések ez ügyben nem történtek. Azt én is tudom, hogy mindenkit nem lehet megmenteni attól, hogy munkaerő fölösleggé váljon, de több, kiváló pedagógust át lehetne képezni, hiszen nincsenek magyar gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok, logopédusok, konduktorok, de a különböző művelődési otthonokban művelődésszervezők is hiányoznak. Továbbá az iskolahálózat ésszerűsítésekor a pedagógusok egy része napközi tanárként is dolgozhatna ott, ahol megszűnik a magyar oktatás. Ugyanis, ha egy településen megszűnik az oktatás, a diákok más helységekbe kénytelenek utazni. Ezek az utazó diákok pedig nem tudnak visszajárni délután pótórákra, szakkörökre stb., így a saját településükön lenne szükségük pedagógus segítségére. Tudom, hogy a Magyar Állam pénzügyi keretei végesek, mégis talán nem csak a gazdaság felélénkítésébe kellene pénzt fektetni, hanem a határon túli magyar értelmiség megtartásába, helyben maradása érdekében is. Amennyiben nem lépünk fel az értelmiség gazdasági ellehetetlenülése ellen, akkor saját magunk válunk a vajdasági (határon túli) magyar értelmiség hóhéraivá. Már most is túl sok azon tanárok, színészek, újságírók stb. száma, akik külföldre távoztak, akik az utóbbi pár évben vándoroltak el. Ez oda vezethet, hogy olyan helyzet áll elő, mint az I. világháború után, amikor a lecsatolt területeken eltűnt az értelmiség egy óriási hányada. Ez pedig igencsak veszélyes.
Fontos, hogy kimondjuk a valóságot! Ellenben én nem csak beszélek a gondokról, hanem igyekszem tenni is ellenük, ugyanis hiszem azt, hogy a magam és a környezetem helyzetének jobbítása lehetséges dolog. A hitem az, a családom, a barátaim azok, akik tartást adnak. Ez visz engem előre, és a példámmal a diákjaimra is hatni szeretnék, hiszen felelősségteljes, ám annál szebb kihívás az élet! Csupán az a kérdés, hogy ezt meddig tudom megvalósítani itt, Nyugat-Bácskában? Ez egy olyan élethelyzet, ami már nem csak rajtam múlik. A vándorbotot ott lebegtetik előttem.
Végezetül, hadd köszönjem meg mindenkinek a Facebook oldalon a gratulációkat, a sok száz like-ot és bejegyzést! Igazán meghatódtam ennyi visszajelzés hallatán, mert saját magam nem vagyok a Facebook oldalon– mondta Wilhelm tanár úr.
