Beteljesíteni, amit Isten megálmodott rólunk- Örökfogadalmat tett a bezdáni Neveda Orsolya Bernadett nővér

A bezdáni származású Neveda Orsolya Bernadett domonkos nővér augusztus elején, Szent Domonkos emléknapján szentmise keretében tett örökfogadalmat a budakeszi Havas Boldogasszony-templomban. Vele ünnepelt az Árpád-házi Szent Margitról nevezett Domonkos Nővérek közössége, továbbá a családja, édesanyja és négy leánytestvére, valamint a bezdáni hívek közül is többen résztvettek a felemelő, örökfogadalom tevő alkalmon. 

Nem mindennapi élet-vállalás mindez. Bernadett nővér vallja, azt cselekszi, amit a Jóisten megálmodott számára. Mindebben, a felismerésben, a fogadalomtételben rendkívüli szabadság-élményre talált és Domonkos rendi szerzetes nővérnek lenni tulajdonképpen annyit jelent, hogy az ember az egész életével és lényével prédikálja Isten dicsőségét. 

Arról, hogy a nyugat-bácskai, egészségügyi nővér végzettségű fiatal lány, miként talált a vallási elhívatás, szolgálat útjára és hogyan jár azon példás bizonyossággal, az alábbiakban beszélgetünk. Kár, hogy az írásos interjú nem közvetít hangot, mert Bernadett nővérnek már az orgánuma is árulkodik lelkének békéjéről, gazdagságáról. 

Mintha az emberek felé fordulás, a segítő szakma mindig is a részed lett volna…

-Középiskolában azért választottam az egészségügyet, egy segítő szakmát, mert akkor még nem tudtam, hogy mit szeretnék csinálni, de abban biztos voltam, hogy valamiképp tevőlegesen az emberek felé szeretnék fordulni. Jó hivatásnak tűnt, aztán szépen lassan egyre közelebb kerültem a Jóistenhez, nem a szakmán keresztül, az működött, tanultam, de végül mégsem az lett az utam. 

Hogyan leltél rá a helyes irányra? 

-Tizenöt évesen elkezdtem ifjúsági hittanra járni Szabadkán. Ott rengeteget imádkoztunk, beszélgettünk, emberekkel foglalkoztunk, kirándultunk. Egyre inkább azt kezdtem megélni, hogy a Jóisten valahogy nagyon közel van, jó ott lenni a templomban, a szentségimádásban, jó ráfigyelni, beszélgetni vele, hozzá tartozni. Ekkor elkezdtem minden nap szentmisére járni, illetve majdnem naponta szentségimádáson résztvenni és ezeken az alkalmakon kezdett megérni bennem a szerzetesség gondolata. 

Sosem felejtem el, egyszer álltam a buszmegállóban és átfutott az agyamon a gondolat, ha egyszer én szerzetesnővér leszek, én a Bernadett nevet kérem majd. Aztán el is hessegettem, hogy biztosan nem, hiszen a szerzetesek azok kilencven év felett vannak, tiszta fekete ruhában csoszognak a folyosón… egyszóval a prekoncepciók dolgoztak bennem, ám a szerzetesség gondolata újra meg újra visszatért… Mígnem tizennyolc éves koromban elmentem a Doroszló-Szentkútra, Kisboldogasszony ünnepén és volt ott egy különleges éjszakai szentségimádás. Beültem a templomba, azt gondoltam, hogy egy fél órára, aztán egész éjszaka ott maradtam. Azon az éjszakán azt éltem meg, hogy senki nem tud úgy szeretni, olyan közel jönni hozzám, mint maga az Isten. Úgy éreztem, hogy ez nagyon komoly dolog, ez maga a valóság. 

Azt mondtam Istennek, hogy ha Te ezt ilyen komolyan gondolod, akkor nem tudok mást tenni mint, hogy az egész életemet Neked adom. Csak azt mondd meg, mondtam Istennek, melyik legyen az a szerzetesrend, ahova belépek, hiszen százon felüli a száma Magyarországon ezeknek a rendeknek. Ennyiben is maradt az ima és egy héttel később ugyanoda mentem vissza egy ifjúsági lelki napra. Egészen véletlenül (vagy nem is véletlenül) Domonkos nővéreket hívott meg a szervező atya. Akkor még nem gondoltam azt, hogy Domonkos leszek, csak azt láttam, hogy itt vannak fiatal, kedves nővérek. Egyikőjük mellé leültem a padra, elmeséltem neki a fél életem, aztán Ő hívott meg egyik lelkigyakorlatos napról a másikra és egyre otthonosabbá vált a szerzetesség, a domonkosság maga.

Aztán még meglátogattam más szerzetesrendeket is, voltam Ferences nővéreknél, Szalézi nővéreknél és el kell mondjam, mindkettőnél nagyon jó volt, de az az otthon-érzés hiányzott.

Eltelt talán három év, majd huszonegy éves voltam, amikor beléptem a Domonkos nővérekhez. 

Azt éltem meg, hogy ez egy olyan rend, ahol szemlélődünk vagyis sokat imádkozunk, aztán amit az imában megtapasztalunk, azt visszük tovább az emberekhez. Úgy éreztem, hogy el kell mondjam mindenkinek, milyen szép az Isten. Ezért döntöttem emellett a rend mellett.

Milyen érzés volt megélni az örökfogadalom megtételének pillanatait, hogy olyan sokan ünnepeltek veled a szülőfaludból is? 

-Nagyon vágytam arra, hogy minél többen ott legyenek. Nem magam miatt, hanem, mert azt éltem meg, hogy mindez egyfajta prédikáció és ilyen módon továbbadhatom a szeretteimnek az örömömet, amit az Istenből egy picit megtapasztalok. Nagyon készültem erre az  alkalomra. Egy teljes hónapot töltöttem csendben, lelkigyakorlaton, amikor csak a Jóistennel foglalkoztam, imádkoztam és ebből a csendből virradt rám az a nap, eddigi életem legszebb pillanatai voltak tulajdonképpen. Nagyon mélyen megéltem Isten közelségét, a szertartáson, a szeretteimen, a nővéreken keresztül, hatalmas ünnep volt számomra. Annál is inkább, hogy a teljes családom jelen lehetett: édesanyám, akinek szintén tele volt a szíve és a négy nővérem, akik külföldön élnek, így ritkán van alkalmunk találkozni, most ők is velem ünnepelhettek.

A fogadalomtételkor egyebek mellett az igaz(i) szabadság megleléséről szólt a prédikáció, ugyanakkor a szerzetességről pedig a legtöbb embernek elsőre a zártság fogalma jut eszébe. Milyen lelki megélésekről tudsz beszámolni ezzel kapcsolatban, illetve miként telnek majd ezentúl a budakeszi, rendházi mindennapjaid?

-Igen, az első gondolata mindenkinek ez lehet, hogy a szerzetesség bezár vagy megkötöz, de ez egyáltalán nincs így. Minél jobban figyel a szerzetes vagy az ember a Jóistenre, annál inkább azt veszi észre, hogy szabaddá válik a jóra, arra, hogy szeressen, hogy Isten szerint éljen. Amit az Isten megálmodik rólunk, az Ő terve tesz a legboldogabbá és legfelszabadultabbá. Ennél nagyon szabadságot semmi nem tudott adni eddig. Járhatsz akármerre a világban, lehet bármennyi pénzed, amely egyébként biztonságot ad, ám az csak földi biztonság, a legnagyobb szabadság Istenben van. Azt élem meg, hogy akkor vagyok a legkiteljesedettebb, a legbékésebb, a legboldogabb, hogyha azt teszem, amire Isten hív, mert akkor vagyok önmagam.

Mindenki más-más (élet)utakon, de amennyiben Istenben jár, megtapasztalhatja ezt a szabadságot. 

Ami az előttem álló mindennapokat illeti, jelenleg főiskolára járok, tanítóképzőbe. Mellette bizonyosan végzek majd valamiféle apostoli tevékenységet, tartok elsőáldozási vagy keresztségi felkészítő hittan órákat és hasonlókat.

A hétköznapjaink úgy telnek, hogy reggel korán kelünk, 6 óra előtt van az első imánk, majd szentmise, aztán egy teljes óra csendes elmélkedés. Délelőtt csak a legfontosabb dolgokat beszéljük meg a nővérekkel, mindenki teszi a dolgát. A legtöbb nővér tanít, az óvodától a főiskoláig mindenhol. Ebéd előtti ima zajlik, az ebéd egy része is felolvasással telik, valamelyik szent életéről, illetve olyan témákban, amelyek segítik az elmélkedést. A délután már kicsit hangosabb, többet tudunk beszélgetni, akkor is mindenki végzi a dolgát, általában ilyenkor vannak a hittanórák, mindenféle foglalkozások, gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek. Este, úgy 18 óra körül van a következő közös ima, a vesperás a kápolnánkban,  majd vacsorázunk, aközben beszélgetünk, elmélkedünk egymással, ez egyfajta rekreáció. Vacsora után még szentségimádást tartunk, majd záróimánk van. Attól kezdve nem beszélünk egymással és mással sem, az estének az utolsó órái csak Istennek vannak fenntartva. 

A Domonkos rend nem tanítói rend, hanem a prédikátorok rendje. Prédikálunk elsősorban az életünkkel, a megjelenésünkkel, továbbá a szavainkkal is. Valóban a legtöbb nővér tanít, de van, aki jogász vagy közgazdász stb. Tartunk előadásokat, nem csak iskolai keretek között, hanem lelki napok alkalmával, plébániákon, idősek körében, táborok szervezése során és így tovább. 

Van-e példaképed, szentélet, amelynek a nyomát követed?

-Van több is, de talán aki hozzám legközelebb áll, akiről a nevemet is kaptam, Szent Bernadett, ő az, aki először eszembe jutott, amikor ott álltam a buszmegállóban. Leginkább az egyszerűsége ragadott meg, hogy nagyon szépen élte az életét. Ugye látnok volt, megjelent neki Szűz Mária Lourdesben, de ettől a felkentségtől egyáltalán nem vált gőgössé, nem tartotta magát nagyra. Ez az egyszerűség, az alázat nagyon megragadott benne, hozzám közelálló, elvezet a Szűzanyához és Jézushoz- hallottuk Neveda Bernadett domonkos nővértől.

Képek forrása: Neveda Bernadett nővér

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.