Éltetni a hagyományt, adni a közösségnek- Doroszlón van jövője a fúvószenekarnak, mondja Csernicsek Ervin, az apatini Stevan Hristić Alapfokú Zeneiskola trombita és harsona szakos tanára-Magyar Szó

A doroszlói Csernicsek Ervin immár harmadik éve az apatini Stevan Hristić Alapfokú Zeneiskola trombita és harsona szakos tanára. Ervin az újvidéki Zeneakadémián fejezte be a mesterszakot, ami után azonnal elkezdett dolgozni a Duna menti városka egyik legfontosabb oktatási intézményében. A kisgyermek kora óta aktívan zenélő fiatalember időközben testvérével, Edvinnel megalakította a billentyűsökre és szaxofonra építő Twins Bandet, de járnak fellépni a kupuszinai Melody zenekarral, valamint Horvátországban is van egy zenekaruk. Ervinnel életéről és pályafutásáról, valamint a doroszlói fúvószenekarról beszélgettünk, amelynek sorsát és működését szívén viseli ikertestvérével együtt.

Manapság sajnos sokan döntenek úgy, hogy külföldön próbálnak szerencsét. Az esetedben felmerült ez, vagy hamar tudtad, hogy mi lesz az utad, és a környéken maradsz?

– Nem is volt kérdés, hogy itthon maradok, mert úgy neveltek minket, hogy szeressük azt, ami itt van. Kötődünk a családhoz, a szülőföldhöz. A zene mellett mezőgazdasággal is foglalkozunk a családban, ami szintén megélhetést jelent, ezért nem is volt kérdés számunkra a testvéremmel, hogy maradunk-e. Próbáltunk itthon egy biztos munkahelyet, szakmát választani. Az ikertestvérem, Edvin is befejezte a zeneakadémiát, ő klarinétos, jelenleg Doroszlón és Gomboson tanít zenét az általános iskolában. Emellett ő is dolgozik a földeken, hétvégente pedig jöhet a közös zenélés.

 

Mivel érzik, hogy szükség van a zenekarra, úgy látják, jövője is van (Gellér Ágnes felvétele)

Mivel érzik, hogy szükség van a zenekarra, úgy látják, jövője is van (Gellér Ágnes felvétele)

Te magad is itt, Apatinban fejezted be az alapfokú zenei tanulmányaidat. Milyen érzés tanárként visszatérni, milyen a zeneiskola közege ilyen szemmel?

– Mivel mi is ebben a zeneiskolában kezdtük a pályafutásunkat, a mostani kollégáim többsége egykor a tanárunk volt. Ezért is érzem családias hangulatúnak a közeget, és nagy örömöt jelent, hogy együtt dolgozom azokkal az emberekkel, akik erre a pályára vezettek. A gyermekek hozzáállása viszont talán kicsit változott a régebbi időkhöz képest. Úgy érzem, gyakran felkészületlenül járnak órákra, ilyenkor pedig nehezebb a tanár dolga, megakad a munka. Vannak persze ügyes, szorgalmas diákok is.

Újvidéki tanulmányaid után szinte azonnal Apatinba érkeztél. Hogyan hasonlítanád össze a két várost, az élményeidet?

– Szerettem Újvidéken lenni, mindig jobban vonzott és tetszett, mint Szabadka, ahol középiskolába jártam. Igaz ez akkor is, ha Újvidéken kevesebb magyar szót hallottam, mint Szabadkán, mégis ott volt családiasabb a hangulat, nem tudnám megmondani, miért. Apatinban és az egész környéken otthon érzem magam. Sok ismerősöm van itt, ráadásul az egyetemen is sok itteni környékbelivel barátkoztunk össze, sok kolléga él errefelé.

Az elvándorlással a diákok létszáma is egyre nagyobb gondot okoz szinte minden környékbeli oktatási intézményben. Milyen a helyzet nálatok?

– Szinte harcolni kell a gyermekekért, a felvételiken már annak örülünk, ha egyáltalán elegen jelentkeznek. Szomorú ez, mert mintha keveseket érdekelne a művészet, a kultúra kezd kiveszni a városból. Súlyos probléma, hogy a megélhetésért rengetegen költöznek el a falvakból. Doroszlóról például, ahol nincs kirendelt tagozatunk, egyre kevesebben járnak zeneiskolába. Kupuszinán szerencsére még többen vannak, látom a helyzetet, hiszen az ottani kirendeltségen is tanítok. De ha csak a trombitás osztályt nézem, ott például fele annyian vannak a gyermekek, mint régen. A doroszlóiak bejárnak Apatinba, szinte mindenki minket választ Zombor helyett. Édesapám kezdte el ezt a szokást, őt mi követtük, majd a többiek is megindultak utánunk.

Mennyiben járul hozzá a doroszlói zenészek zenei műveltsége, iskolázottsága a fúvószenekarotok sikeres működéséhez?

– A fúvószenekarban kilencen vagyunk iskolázott zenészek. A fuvolások például mind befejezték az alapfokút. Van egy fiatal trombitás fiú, aki minket követett, és van egy nagyon idős klarinétosunk, aki annak idején szintén befejezte az alapfokút. Rajtuk kívül édesapánk és mi ketten végeztünk zeneiskolát, a többiek autodidakta módon tanultak meg zenélni, ugyanakkor mindannyian nagyon muzikálisak. Sokan csatlakoztak úgy a fúvószenekarba, hogy sem táncolni, sem zenélni nem tudtak, ám kedvük támadt, hogy a közösségbe kerüljenek. Segítettünk nekik belevágni, megtanulni, így lett a teljes létszámunk tizenöt fő. Amikor a Gyöngyösbokrétát kísérjük, akkor 11 állandó ember zenél, és csak a koncertfelállásban csatlakoznak hozzánk a fuvolisták.

 

A fúvószenekar tagjai a táncosokat is rendszeresen kísérik a különféle fellépéseken (Gellér Ágnes felvétele)

A fúvószenekar tagjai a táncosokat is rendszeresen kísérik a különféle fellépéseken (Gellér Ágnes felvétele)

Milyen múltra tekint vissza a zenekar?

– A jelenlegi felállást 2007–2008 táján frissítettük fel, akkor a legszebb időszakban 20–25 ember is velünk volt. Édesapám és nagyapám álma valósult meg akkor. A második világháború alatt és után működött már egy zenekar Doroszlón, a híres Csibili Banda, amely lakodalmakat, bálokat vállalt, mellette akkoriban divatosak voltak a fúvós indulók. Sok hazafias induló, kotta maradt meg tőlük emlékbe, Csibili Pista bácsi életéről nemrég még könyvet is írtak. Nagyapám, idősebb Csernicsek József 1940-es születésű. Kisgyerekként sokat hallgatta a Csibili Bandát, úgy is kapott kedvet a zenéléshez, bár később el kellett költöznie Pulába. Ott ismerkedett meg közelebbről a zenével, megszerette a fúvószenét. Már kamaszként tagja lett az ottani városi fúvószenekarnak, ám az volt az álma, hogy ha hazaköltözik, megalakítja a doroszlói zenekart, hiszen addigra a Csibili Banda kezdett kiöregedni, és fokozatosan felhagytak a zenéléssel. A nagyapám még Horvátországban befejezte a tanítóképzőt, csak utána jött haza, a régi álmokat pedig tettek követték. Barátjával, Róka Imrével közösen 1977-ben újraalapították a doroszlói fúvószenekart, összetoborozták a zenélni szerető embereket, hiszen voltak már akkor is autodidakta zenészek. Akkor kezdődött a mostani zenekar története, az alapítók szerették volna, ha nem hal ki a zenekar hagyománya Doroszlón. Nagyapám és Róka Imre a zombori fúvószenekar tagjai is voltak, az ott szerzett tudást átadták a doroszlói zenekar tagjainak. Az akkor 23 tagú banda eleinte csak indulókat játszott, azokat, amiket a régiektől vettek át, esetleg néhány újabb indulót. Később kérték fel őket, hogy kísérjék a Gyöngyösbokréta tánccsoportot. Elvállalták, így később már ehhez illő zenét is játszottak. Egy lemezt is kiadtak ekkoriban Rezes Banda címmel, amit egy szabadkai stúdióban vettek fel. Idővel folyamatosan változott a létszám és a felállás, hiszen elköltöztek vagy meghaltak az emberek, a nagyapám azonban folyamatosan próbálta megújítani a gárdát. De szerencsére mindig 20 körül mozgott a létszám, és minden nagyobb eseményen, tűzoltóünnepségen, templombúcsú alkalmával, vagy a kultúregyesület rendezvényein – március 15-e, szüretbál, húsvéti körmenet – felléptek, muzsikáltak. Temetéseken is zenéltek, aminek régen nagy hagyománya volt, ezenkívül sok külföldi fellépésük is volt, bejárták fél Európát, voltak Németországban, Svájcban, Olaszországban, Szlovákiában és Magyarországon is.

Ha ilyen szép sikere volt a zenekarnak, miért volt szükség a másfél évtizeddel ezelőtti újraszervezésre?

– Idővel nagyon lecsökkent a létszám, a húsz-egynéhány tagból csak egy tucatnyian maradtak az idősebb generációból. Ekkor a nagyapám érezte, hogy Doroszlón veszélybe került a fúvószenekar léte. A mi generációnk kezdte 2007–2008 környékén az újjáalakítást, amikor a fiatalok közül mintegy 10-en csatlakoztunk a régi maghoz. A sok éves munka meghozta a gyümölcsét, hiszen most már mi alkotjuk a magot, akik annak idején fiatalként csatlakoztunk a bandához. Két éve az egyik idős tagunk elhunyt, akkor már csak ketten maradtak abból a generációból. A többiek a 20–45 éves korosztályhoz tartoznak. Észrevehető, hogy a 90-es évek háborúi alatt a fiatal, katonaköteles emberek generációja kiesett.

Hogyan látod, az újraszervezéssel sikerült megalapozni a zenekar tartós fennmaradását?

– A fúvószene tovább él, viszont újra látni lehet a problémát, hogy nem lesz  utánpótlása, ha a mostani generáció majd lassan kiöregszik. Szerencsére a jelenlegi tagok mindegyike olyan ember, aki helyben, földműveléssel vagy földműveléshez kapcsolódó munkával foglalkozik, ezért pillanatnyilag biztos a megélhetése, bár persze sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Tudni kell azt is, hogy a mi zenekarunk nonprofit szerveződés, nincs fizetve a próba vagy a fellépés, mint sok más városi zenekarban. Szeretetből csináljuk ezt és azért, hogy éltessük a hagyományt. A zenekar mindannyiunknak a második családja, ahova azért járunk el, hogy jól érezzük magunkat, hogy tegyünk a faluért, hogy megmaradjanak a hagyományaink. De közben mindenki elmondhatja a társaságnak a gondját-baját, hiszen amit ott megbeszélünk, az onnan nem kerül ki.

 

Zenélésre készen: Csernicsek Ervin (elöl) és Csernicsek Edvin (Gellér Ágnes felvétele)

Zenélésre készen: Csernicsek Ervin (elöl) és Csernicsek Edvin (Gellér Ágnes felvétele)

 

Érintetted már a repertoárt. Hogyan alakult ki az a program, amit például egy ünnepi fellépésen manapság elővesztek?

– Külön kell számítani a Gyöngyösbokrétát kísérő bandát. A csoportnak több vezetője volt az évek során 1977-től sorrendben id. Csernicsek József, id. Zámbó János, ifj. Csernicsek József, Kopacsek József, Bártol Lajos, Király Szilárd, Turkály Kristóf, most pedig a testvérem és én vezetjük. A teljes zenekart nézve, a tánccsoport felkérésére a népszokások vonalán csatlakoztak a repertoárhoz az indulók mellé a csárdások, a katonadalok, a szerelmes nóták, és minden olyan zene, amit a koreográfia megkövetel. A 80-as évek közepén is jött egy újítás. Dr. Rohacsek Sándor klarinétos jól értett a művek zenekarra való átírásához, és attól kezdve táncdalokat is muzsikáltak a zenészek, sőt még a jazz irányába is próbáltak nyitni, jól is ment az a vonal. Amióta mi vezetjük a zenekart, én szoktam átírni a táncdalokat, indulókat, felhasználva az egyetemen tanultakat. Újabb indulókkal, táncdalokkal is próbálkoztunk, hogy ne legyen unalmas, változatlan a repertoár. Erre a zenekar tagjai is vevők voltak, és amikor 2017-ben megszerveztük a zenekar fennállásának 40. évfordulóját, másfél órás koncertet adtunk egyebek között ilyen dalokkal.

A zene minden jó hangulatú társaság, rendezvény fontos alapja… Milyen szerepetek van Doroszló kulturális és közösségi életében?

– A faluban minden civil szervezettel jó viszonyt ápolunk, köztük a tűzoltókkal, az ifjúsági szervezettel, a vadászokkal, a halászokkal és az egyházzal is. Minden megmozduláson próbálunk részt venni, hogy éltessük a hagyományt, és maradjon fenn a szokás. Igény is van rá, mert minden műsoron látjuk, hogy eljön a nép a zenéért. A Négyesfogaton is fellépünk, a táncosokat kísérjük, és azt tapasztaljuk, hogy az emberek szeretnek eljönni az ilyen közösségépítő eseményekre, mi pedig azért zenélünk, hogy adjunk valamit a közönségnek. Érezzük, hogy szükség van a zenekarra, éppen ezért úgy látom, hogy jövője is van!

Antalovics Péter, Magyar Szó-Hétvége:

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.