Dr. Silling István nyugalmazott egyetemi tanár, néprajzkutató és helytörténész kitartó kutatásainak hála ma már igen részletes képet alkothatunk Nyugat-Bácska és Kupuszina múltjáról. Ezúttal a bácskertesi emlékezet egyik különösen izgalmas fejezetéről beszélgettünk: arról, mi késztette a falubelieket arra, hogy a XX. század elején tömegesen elhagyják szülőföldjüket; hol leltek új otthonra Bácska más vidékein; és miként igyekeztek megőrizni identitásukat, hagyományaikat az idegen környezetben is.
Közismert, hogy Kupuszina olyan település, amely sajátos hagyományvilágával és kulturális örökségével szinte szigetként van jelen vidékünkön. Bevezetésként hogyan jellemezné azokat a viszonyokat és életkörülményeket, amelyek a múlt század elején meghatározták a falu mindennapjait?
— Kupuszina lakossága a XIX. század végére már jócskán megnövekedett. Sok gyerek volt a családokban. A falu határa előbb-utóbb kicsinek bizonyult ahhoz, hogy ilyen sok embert eltartson, viszont a közvetlen közelben nemigen volt lehetőség terjeszkedésre és földvásárlásra: nyugatról a dunai árterület, délről a tehetős, apatini svábok földbirtokai, északról a monostorszegi földek, keletről pedig a zombori nagybirtokok szabtak gátat.
Ez a helyzet idézte elő végül a migrációt?
— Igen, valójában rákényszerültek arra, hogy elköltözzenek a megélhetés reményében. A helyiek jellemzően konyhakertészettel foglalkoztak, így olyan területek után néztek, ahol ezek a növények sikeresen termeszthetők. A falu határában legfőképp egykori árterek, vizenyős talajok voltak, ez felelt meg legjobban a zöldségek termesztésére — ilyen földeket kerestek a kitelepülők is.
