Nagy Karina a Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi Sándor Programjának történetében a negyedik, Nyugat-Bácskában közösségi szolgálatot teljesítő ösztöndíjas. Hivatását tekintve színművész, ebből kifolyólag friss és új színezetet tud adni, a térségben nagy hagyománynak örvendő helyi műkedvelő színjátszásnak, akár minden magyar közösségre vonatkozóan. Mentora, Péter István, a Dunatáj Egyesülés civil ernyőszervezet elnöke, illetve a zombori Szórványközpont vezetője. Az ösztöndíjas szívesen és lelkesen mesélt a nyugat-bácskai szórványban végzett eddigi munkájáról és további itteni terveiről:
–Másodszor veszel részt a Nemzetpolitikai Államtitkárság, a szórványt, illetve a diaszpórát segítő ösztöndíj programjában. Mi a motivációd, útkeresés, ismeretszerzés, nyilván segítő szándék…?
-A második pályázatommal kerültem be először a programba, 2016-ban. Akkor Norvégiában, Oslóban teljesítettem szolgálatot. Bár Norvégia nem szerepelt terveimben, Vajdaság már akkor is (a pályázatomat akkor is beadtam a Petőfi Programra is; azon belül Vajdaság szerepelt első helyen), csodás szakasz volt az életemben. Az akkori motivációm egészen más volt, mint most. Akkoriban, valóba egyfajta útkeresés volt; kíváncsi voltam, mi az, ami színházzal kapcsolatos, de ami hozzá tesz valami többet a társadalomhoz. Missziót kerestem, és találtam. Aztán nem akartam többször pályázni, Magyarországon akartam maradni, de valahogy a Petőfi Program, vagyis a Kárpát-medence nem hagyott nyugodni, tudtam, hogy itt valami olyan erős magyarságot találok, amit eddig még nem. Bár, Erdélyben születtem, Marosvásárhelyen, de ott nem éltem, csak négy éves koromig. Látni akartam a teljes magyar képet. Ha tehetném, mással nem is foglalkoznék, teljes függőséget okoz a magyarság!
Segítőszándék van bennem, persze, de itt nincs szükség segítségre. Persze, hagyományőrzési és kulturális értelemben. Támogatni tudom a szervezetek munkáját, és büszkélkedni velük.

–Mennyiben hasonlít vagy éppen különbözik eddigi közösségsegítő tapasztalataidhoz képest a nyugat-bácskai szolgálat?
-A norvégiai közösség három csoportból tevődik össze; három hullámban érkeztek: az ’56-os forradalom hatására, a ‘90-es évek elején, és napjainkban. Hatalmas különbség, hogy ez az ő választásuk volt, hogy az anyaországon kívül éljenek (kivéve az ’56-os magyaroknak…), itt más a helyzet. Mégis, pont ez a szép, és végtelenül megnyugtató számomra; a magyarok mindenhol a világon ugyanolyanok. Úgy látszik, van valami közös misztikus mag bennünk. Ez nekem nagyon nagy biztonságot jelent; mindenkit elküldenék egy kicsit utazgatni, hogy megérezze ezt a világot körbe szövő közösségi erőt. A programjaim, feladataim teljesen mások, de nem érzek velős különbséget.
–Hogyan érzed, látod, hivatásod, a színművészet mennyiben ad hozzá az itteni tevékenységedhez?
-Magával, a színjátszó szakkörökkel ad hozzá. Álmomban sem mertem remélni, hogy olyan helyre kerülök, ahol ennyire fontos az embereknek a színház! A színjátszásnak, azt a velős alapját szeretném átadni, hogy hogyan legyél jó partner. Fontosabb, mint az egyéni teljesítményed. Jó partner nélkül, nincs jó egyéni teljesítmény. A kész egész, ami számít, ami maradandó, az pedig csak csapatmunkával teljesül. Arra trenírozom az „embereimet”, hogy odaadó, segítőkész társak legyenek.Vegyék észre, mikor kell a társuknak segítség, de ne hívják fel a figyelmet a tévedésre, hibára. Hogy vegyék észre, milyen intenzitás és viszonyulás esik éppen jól a másiknak. Minden, amit felsoroltam, az életben való társas jelenlétünk alappillérjei. Éppen ezért szeretném olyan mélyrehatóan átadni, amennyire csak lehet; zsigerből jövővé tenni.
Természetesen tanítok nekik némi beszédtechnikát és színpadi tájékozódást is, ezek is fontosak, de ami a lényeg, az a partner előtérbe helyezése.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →