Gőzkomp, a Duna ura
Történeti forrásokból, régi újságcikkek közléseiből megtudhatjuk, hogy még a 19. században, amikor a Nagyvárad–Eszék-fővonal elérte a Dunát, a Gombos és Erdőd közötti vasútforgalmat egyedülálló technikai megoldással, gőzkomppal biztosították. A 63 méter hosszú és 9 méter széles komp egy menetben hét-nyolc vagont vitt át a folyón, a mozdonyok a parton várták a szerelvényeket. A 30 LE teljesítményű gépezettel üzemelő komp működését acélsodronyok, víz alatti tartályok és vezérkötelek biztosították. Egy átkelés 11 percet vett igénybe, napi negyven szerelvényt is átszállítottak. Ez a komp 1910-ig szolgálta a vasutat.
A helyi, 1949-es születésű, id. Kovács Mihály vasúti munkás gyerekkorából így emlékszik mindennek maradványaira:
– Hatalmas, 5-6 méter széles oszlopok voltak, téglából. Lent is volt 1, 1,5 méter alap biztosan. Ezeket később árverésen árusították, azért tudom mindezt, mert én is segítettem apámnak, ő is vett belőle. Rendkívül stabil Baumgartner-téglákról volt szó – mesélte Mihály.
Kovács Mihály bácsi elmondta azt is, amit tudott, hallott a legendás Duna-parti kocsmáról, amelynek tulajdonosa volt/lehetett a település névadója:
– Gombos István-csárdának hívták, és állítólag arról a kocsmáról kapta a település a nevét. Sokan jártak oda, híres hely volt, így mesélték nekem az elődök. A település nevéhez fűződő anekdota még, hogy volt egy cigányzenekar, amely ebben a kocsmában játszott, és nekik volt feltűnő, sárga színű gomb a kabátjukon, és esetleg erről kaphatta Gombos a nevét. Ez a kocsma tehát nagyon látogatott volt, a magyar időkben a katonák is jártak oda – regélte az emlékező.
Muskovity Károly, a gombosi Arany János Magyar Művelődési Egyesület tagja így mesélt a későbbiekben a híd lábánál álló régi és újabb kocsmákról:
– Valóban, 1901-ben erről, a Gombos István-csárda tulajdonosról kapta a falu a nevét. Később a Bandi bácsi csárdája lett, amely pedig a gombosi halpaprikásáról volt messze földön híres – hallottuk Károlytól.
A híd: építés, rombolás, újjáépítés
1910-ben 8 millió aranykoronából felépült a 650 méter hosszú, hat tartóoszlopos, díszes pillérekkel ékes vasúti híd. Ez volt a Duna hetedik hídja. A híd egyszerre szolgálta a vasút, a szekerek és a teherforgalom igényeit. A gombosi állomás ehhez méltóan regionális csomóponttá nőtte ki magát, hét sínpárral Szabadka, Újvidék és Vinkovce felé.
A híd az első világháborút épen átvészelte, de a második világháborúban felrobbantották. 1947-ben megépült a Testvériség-egység híd, amely már műszakilag többszörösen használt hídelemekből állt, és nem tudta visszaadni az eredeti híd monumentalitását.
Id. Kovács Mihály: Később, a második világháború után, a híd építésekor sokan dolgoztak ott falubéliek is, a fiatalokat, apám korabelieket mozgósították, ha akartak, ha nem, menni kellett építeni. Továbbá sokan életüket is vesztették a híd építésekor, ugyanis német hadifoglyok is dolgoztak az építkezéseken. Volt, aki el akart szökni és agyonlőtték, volt, aki vízbe esett és megfulladt.
Egyben közúti és vasúti híd is volt ez, egészen 1972-ig. Akkor már jómagam ott voltam állásban. Felszedtük a padlózatot, mert megnyílt az új, a közúti híd, akkor ez teljes funkciójában vasúti híddá lett, ahogy ma is az.
Két világ, egy kapcsolat: a híd funkciója
A megnövekedett forgalom miatt, 1977-ben közúti híd is épült a vasúti híd melletti nyomvonalon. Ettől kezdve a híd kizárólag vasúti célokat szolgált. Nemcsak Gombost és Erdődöt kötötte össze, hanem a Vajdaságot és Horvátországot is, kulcsszerepet töltve be a regionális árukereskedelemben.
Id. Kovács Mihály: – Az volt a terv, hogy villamosítják a Szabadka–Vinkovci vonalat. Kihelyeztük a betontalpazatokat, mind kézi erővel, és meg is lett csinálva a hosszú sáv, 44 méteres sínek voltak, amelyeket később, amikor lefektették őket, összehegesztették. Tulajdonképpen a Gombos bejáratánál, a strandnál, egészen Erdődig, ez egyetlen egység, és mind össze van hegesztve. Meg is volt határozva, hogy milyen sebességet bír ki stb. Végül a villamosítás nem valósult meg, mert közben kitört a polgárháború.
Előbb viszont, a ´80-as években, nagyjavítás lett eszközölve a hídon. Jelen volt egy technikus és a két mérnök, továbbá ott voltunk mi, hatan. Két női munkás fönt dolgozott, ők ellenőriztek minden egyes fém rögzítő elemet, amelyek összefogják a vasakat, mindegyiknél le lett mérve a távolság a kettő között. Mi négyen pedig a híd alatt csináltunk állást. Úgy kell elképzelni, hogy a híd aljába nagy vas kampók voltak téve, S alakban. Arra annak idején rá lettek téve ezek a sudárfák, arra pedig kétcolos fenyődeszkák. Úgyhogy mindez olyan volt, mintha ki lett volna platózva. Ezen dolgoztak a mérnökök és fölmérték a helyzetet, majd ennek alapján megállapították az építmény erősségét. Végeztek erősítést, meg is emelték a konstrukciót, kicserélték rajta az összes vágányt meg még a hídelemeket is. Itt annyi ember dolgozott, hogy elképesztő. Számukra is lettek készítve állások, voltak hegesztők, ácsok, mert a sínek aljában lévő konstrukciók is mind fém rögzítőelemekkel vannak összefogva, és mindnek a helyét pontosan lemérték és a talpába belevágták, hogy pontosan feküdjenek rajta, ne legyen vibráció. Nagyon nagy munka volt. Ők ezt végezték, mi pedig a vasúti részt, a vágányokat. Utána átfestették az egészet. Tulajdonképpen ma is az a festési szín, az a világoskék van rajta. Negyven év szavatosságot adtak, olyan festékkel festették be, amelyet beszív magába a vas. Ez az idő már bőven eltelt, mert jómagam húsz éve nyugdíjas vagyok, meg húsz évet ledolgoztam a forgalomban mint pályamunkás.
Bombázás és csend
A kilencvenes években a háborús események és a NATO bombázásai nem kímélték a hidat. 1999-ben a Testvériség-egység híd is megsérült.
Id. Kovács Mihály így mesélt erről a maradandó nyomokat hagyó háborús történésről:
– Az előtt két nappal bombázták le a palánkai hidat. Éppen szolgálatban voltam Gomboson. Mentünk az egyes blokkra, alá kellett írnom minden meghatározott időben, igazolni, hogy megjártam azt a bizonyos területet, egy kollégámmal együtt. Estefelé volt, már sötétedett és egyszerre olyan nehéz zúgás hallatszott, úgy tűnt, mintha a falu felől jött volna, de Isten tudja valójában honnan volt hallható. Mondom neki, Ferikém, te, ezek jönnek a mi hidunkért…! A napokban lőtték a palánkait, most majd a miénket… A hang hirtelen felgyorsult, egyre közelebb hallottuk és akkor már pontosan tudtuk, miről van szó…Az volt a NATO gyakorlata annak idején, hogy előbb leadtak egy figyelmeztető lövést, nem akartak emberéletet…Az első lövést a közúti híd mellé lőtték ki és a lövedék a vízbe esett. Rá öt, hat percre megint a zúgás, de az a repülésben nagyobb ívet írt le, nem ment ugyanazon a területen, nehogy célponttá váljon és csatt…! Mondom, ez talált…! Kicsit később ismét egyet, úgyhogy két találat érte a közúti hidat. Elmúlt egy jó fél óra, mi, akik az éjszakai szolgálatunkat teljesítettük, mind kint voltunk az állomás előtt, néztük, hogy mi történik. Hanem, amikor jött a harmadik… Az egy komolyabb bombázó lehetett, a hangjából, a zúgásáról ítélve. Az találta el a vasúti hidat… Hihetetlennek tűnik, de a hatodik vagy hetedik vágányon álltak üres vagonok, azok a szó legszorosabb értelmében megugrottak a síneken, amikor találat érte ezt a vasúti hidat. A környező házak tetejét is levitte a légnyomás meg az öreg állomásnál is találtak darabjait a vasúti hídnak. Még bent, a faluban is volt, ahol kitörtek az ablakok…
Megrongálódott tehát a híd, de mi, laikusok, azt szűrtük le véleményként, hogy nem is akarták ezt tönkretenni, mert a legvégébe lőttek bele, és ahogy oda beletaláltak, úgy belelőhettek volna a közepébe is. Ott tulajdonképpen a végét eltalálták a gombosi oldalról, a sínek összegörbültek, úgy, mintha az ember a kezére csavarná a cérnát, úgy megolvadt a drót… Az már régen ki lett javítva, meg hát járnak rajta… Eleinte megindult a személyforgalom is, de aztán ismeretlen okok miatt megszűnt.
