Gergely Árpád felvétele
Nemzeti ünnepünk alkalmából a héten Fekete J. József irodalomtörténész, író, kritikus, publicista Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. A József Attila- és Arany János-díjas alkotóval a magyar irodalomban uralkodó állapotokról, az irodalmi érték fogalmáról, a kritika funkciójáról, az újságírásról, Szentkuthy Miklósról, nem utolsósorban Nyugat-Bácskáról beszélgettünk.
A magyar társadalom, azon belül a magyar irodalom, végtelenül megosztott. Míg a rendszerváltás idején, harminc évvel ezelőtt az volt az irodalmi diskurzus tárgya, hogy a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e, mára már inkább az a kérdés, hogy a különböző kánonok alapján szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül. Irodalomtörténészként és kritikusként milyennek látod jelenleg a magyar irodalom állapotát?
– A megosztottság a magyar irodalom rákfenéje. Mindig is voltak olyan belső ütközési pontjai, amelyek fölött jól el lehetett perlekedni: ez urbánus, az népies, ez alanyi, amaz közösségi, ez fasiszta, az kommunista, ez balliberális, amaz a Fidesz szekértolója… A politikai címkézgetés hevében valójában nem is az irodalomról esik szó, hanem szerzőkről, szerzői csoportosulásokról, önmaguk súlytalansága alatt bedőlő kánonokról. Mire megtanultunk eligazodni a kánonok közt, addigra azok beomlottak, és nincsen újabb kapaszkodó, csak vita, egymásra mutogatás, kizárólagosság. Zárjuk rövidre: nem az irodalom körül folyik a permanens vita, hanem azok között, akik az irodalmi alkotásokról szeretnének minél több bőrt és minél vastagabb bundát lenyúzni, minden tekintetben.
Megítélésed szerint ez a megosztottság milyen hatást gyakorol a magyar irodalmon belüli történésekre – és ez hogyan csapódik le nálunk, Vajdaságban?
