Egy ország szétesése során nemcsak határok rajzolódnak át, hanem emberéletek is végérvényesen megváltoznak. A zombori rendező, Goretić Péter filmje azoknak ad hangot, akik átélték Jugoszlávia széthullását és a bombázások mindennapjait, de nem írták a történelmet — csak elszenvedték.
A hiánypótló alkotás megszületését sokan üdvözölték, a Tito gyermekei bekerült a 45. Magyar Filmszemle versenyprogramjába is. A fiatal rendezővel a film megszületéséről és jelentőségéről beszélgettünk.
* Mikor és hogyan tudatosult benned, hogy rendezőként szeretnéd érvényesíteni magad?
— Noha operatőrnek tanultam, már az egyetem alatt is rendezni akartam, mondhatni, tágabban értelmeztem a szakmát. De már nagyon régóta, talán tíz-tizenegy éves koromtól kezdve érdekelt ez a szakma. Behind the scenes videókat néztem ismert filmekről, például a Gyűrűk Uráról, a King Kongról. Nagyon érdekelt, hogyan készültek, és ekkor szembesültem azzal is, hogy milyen sok — olykor százféle — szerep van egy stábon belül. Aki rendezőnek tanul, abban gyakran ilyenkor tudatosul, hogy inkább mégis irányt váltana, de én kitartottam, és most már nyugodtan kimondhatom, hogy én mindig is rendező akartam lenni. Egy filmrendezőnek mindenhez kell értenie egy kicsit: a zenéhez, a látványhoz, a színekhez, a jelmezekhez, a dramaturgiához és még az íráshoz is. Nagyon fontos a kommunikáció is, hiszen tudni kell vezetni a színészeket, a stábot, emellett az is lényeges, hogy képesek legyünk a lehető legvilágosabban megfogalmazni az igényeinket, kéréseinket. Amikor már megvan egy vízió a fejemben, akkor azt tudnom kell közvetíteni a stábtagok felé, mindezt úgy, hogy közben inspiráljam is őket. Ha más szakmából vett példát hozok, akkor talán a karmester szerepével tudnám leginkább összekötni azt, amit egy rendező csinál, és amilyen készségekre szüksége van.
A forgatás részlete (Goretić Péter archívumából)
* Hogyan merült fel a Tito gyermekei elkészítésének ötlete?
— Ez régre nyúlik vissza. A délszláv háború, a NATO-bombázások mindig is nagyon foglalkoztattak. Szerintem ezek kibeszéletlen témák, melyek kapcsán még ma is gyakran úgy tűnik, hogy egyik propaganda versenyez a másikkal, miközben a valódi történések, melyeket a hétköznapi ember megélt, háttérbe szorulnak. Nagyon kevés az olyan filmes alkotás, amely nem a nagypolitika szemszögéből, hanem a kisember oldaláról mutatja be ezeket a borzalmakat. Én ezt eredetileg nagyjátékfilmnek képzeltem el, és már a diplomafilmem, az Irgalmas angyal is ezt a témát dolgozta fel, amolyan pilot projectjeként a későbbi, nagyobb volumenű alkotásnak. A rég áhított nagyjátékfilm végül nem született meg, másfelé vitt az élet, de az alapötlet még mindig a fejemben volt, és nem hagyott nyugodni. Aztán hozott össze a sors olyan alkotótársakkal, akikkel kiválóan együtt tudtunk dolgozni, és ennek foganatjaként létrejött egy filmes műhely, mellyel végül arra jutottunk, hogy egyelőre dokumentumfilmet készítünk, arra adtunk be pályázatot. Később talán egy játékfilm is megszületik majd ebből.
* Hogyan forgott a film? Gondolok itt a stábra, a helyszínekre stb.
— A koncepció már megvolt, mely szerint édesanyám és a barátnői lesznek a szereplők, ők mesélik majd el a személyes történeteiket. Előinterjúkat készítettem velük, és nagyon megkönnyítette a dolgomat, hogy gyerekkorom óta ismerem őket, hiszen sokkal gyorsabban megnyíltak. Az érzelmekre, a személyes megélésekre helyeztük a hangsúlyt, mindeközben ügyelve arra, hogy a történelmi kontextust kevésbé ismerő néző is tisztában legyen az eseményekkel. A forgatási helyszínek Zomborban és környékén voltak. A kerettörténetet adó baráti/családi összejövetelt például Bezdán mellett, Kengyiában vettük fel, de forgattunk Monostorszeg közelében a Vámoser-szálláson is. Először 2023 áprilisában utaztam haza, hogy mindössze egy iPhone-nal és egy mikrofonnal 2-3 órás előinterjúkat vegyek fel a szereplőkkel. Ezek alapján döntöttük el, hogy kinél melyik legyen az a dramaturgiai ív, amelyet a filmben érdemes lesz kibontani, illetve hogy mivel kapcsolatban kellene további kérdéseket feltenni. Az interjúk második körét már nem kamera elé ülve, hanem szituációk közben készítettük, az alanyok eközben a mindennapi tevékenységüket végezték. Ezzel az volt a cél, hogy ne érezzék magukat feszélyezve, jobban megnyíljanak. A keretet adó bulijelenetet a spontaneitás kedvéért valóságshow-szerűen forgattuk, több kamerával vettük az egybegyűlteket, mikrofonokat rejtettünk mindenhova, és igyekeztünk elcsípni a számunkra fontos beszélgetéseket. A forgatás kb. két hétig tartott, két állandó operatőrrel, egy hangmérnökkel, egy vágóval, illetve egy magyarországi és egy zombori gyártásvezetővel.
* A szereplőkről mit kell tudni?
— Édesanyám és öt barátnője a szereplők. Zombori, vajdasági nők. Ha háborúról van szó, akkor leginkább a férfiak kerülnek előtérbe. A férfiak hőstettei, az általuk megélt borzalmak, az ő bűneik — mindig erről van szó, és nagyon ritkán beszélnek a nőkről, arról, hogy ők hol vannak ebben az egészben. Eközben — és ez a filmben elég erősen kidomborodik — a legtöbb családban a nők voltak azok, akik a vészterhes időkben nem estek kétségbe, akik a vállukra vették a családot, akik nem estek szét, hanem összetartó erőt adtak, és összekaparták a túléléshezvalót.
* Te rendezőként hogyan éled meg ezt a filmet?
— Számomra ez egy rendkívül személyes sztori, és emiatt nehéz is volt a feldolgozása. Gyakran kellett támaszkodnom a stábra, hogy kiderüljön, mi az, ami esetleg csak nekem érdekes, és mi az, ami a film szempontjából is fontos. Meg kellett tanulni távolságot tartani azoktól a dolgoktól, amelyek számomra nagyon személyesek. Mellesleg soha nem gondoltam volna, hogy dokumentumfilmet fogok rendezni, mindig is a játékfilmek világa vonzott inkább. Továbbra is úgy érzem, hogy a játékfilm az, ami igazán az én világom, de ettől függetlenül kitekintőnek, próbálkozásnak, kihívásnak nagyon jó volt ez a munka.
* Ki a célközönséged? Magyarországiak vagy vajdaságiak számára lehet inkább érdekes a film?
— Azt kell mondanom, a célközönség kiválasztása kezdetben nem volt tudatos. A filmet elsősorban magamnak és a családomnak készítettem, afféle traumafeldolgozásként. Fontosnak tartottam viszont, hogy a téma akár egy magyarországi huszonéves számára is befogadható és érthető legyen. Amióta Magyarországon élek, világosan látom, hogy bár a délszláv konfliktus alapjaival sokan tisztában vannak, annak jelentősége számukra egészen más: érthető módon jóval távolabb áll tőlük, mint tőlünk, vajdasági magyaroktól. Alapjában tehát a filmet az anyaországi magyar közönségnek szántam, de természetesen a vajdasági nézőknek is. Emellett annak is örülnék, ha nemzetközi színtéren is érdeklődés mutatkozna a Tito gyermekei iránt. Meggyőződésem, hogy megfelelő nyitottság esetén az egész volt jugoszláv térség számára is releváns lehet.
* Te magad hogyan vélekedsz a titói Jugoszláviáról?
— Tény, hogy a titói Jugoszláviának voltak negatívumai. Főleg az elején volt egy véres és kegyetlen része, melyet nem lehet szőnyeg alá söpörni. Ám előnyei is voltak: az ország fejlődött, sok perspektívát és lehetőséget kínált. Nyilván meg kellett volna újulni, továbblendülni. Talán az lett volna a siker kulcsa, ha a Tito utáni demokratizálódás egy normális mederben megy végbe, és nem a nacionalizmus fellángolásával zárul. Ha ez annak idején progresszív irányt vett volna, akkor talán ma is egy erős, gazdag föderatív állam lenne Jugoszlávia — persze, erről ma már hiábavaló gondolkozni. A film címe sokatmondó: valójában mindannyian Tito gyermekei vagyunk, úgy, ahogy Tuđman, Milošević és Izetbegović is, hiszen az ő rendszere termelte ki ezeket a szereplőket. Talán azok a fiatalok (a mi szüleink, nagyszüleink) lettek a legnagyobb áldozatai ennek a konfliktusnak, akik a prosperáló Jugoszláviában nőttek fel.
* Hol láthattuk eddig, és hol láthatjuk majd a közeljövőben a filmet?
— Legutóbb a 45. Magyar Filmszemlén mutatták be Budapesten, a Corvin moziban, kétszer is telt házzal. Tervezünk egy vetítést Zomborban is, ennek a pontos időpontja még nem ismert. Mivel a filmnek még nincs forgalmazója, velem kell kapcsolatba lépni abban az esetben, ha valamely településen levetítenék a Tito gyermekeit. Örömmel fogadok minden megkeresést.
Kalinka Tamás/Hét Nap
