Otthon a történetben- Hász Róbert: Herceg János opusa elismerésre méltó- Magyar Szó- Kilátó

Hász Róbert történetközpontú könyveit olvasva az embernek többszörös jó élménye támad. Először is megfeledkezik arról, hogy olvas, beszippantja a cselekmény, az annak hátterét is láttató dialógusok sorozata, a történetek helyszínének érzékletes szemléltetése. Másodsorban pedig a Hász-könyvek hangulata egyértelműen sugallja, az író élvezi, éli, amit megteremt könyve lapjain. Nem csoda, hogy az olvasó „hangos” hálája és rajongása sem marad el. Hász Róbert századfordulós krimisorozata alapján olvasókör tagjai kerekedtek fel, hogy bejárják a könyvek zombori helyszíneit. A doroszlói születésű, Szegeden élő író, szerkesztő regényeit lefordították több európai nyelvre és a rangos szakmai elismerések sem kerülték el: a Márai Sándor-díj, a József Attila-díj után Hász Róbert legutóbb itthon, ahogy fogalmazott, az első városélményt jelentő Zomborban Herceg János Irodalmi Díjban részesült. Ennek kapcsán sok mindenről beszélgettünk: 

Az olvasó számára legújabban elérhető, különböző folyóiratokban, antológiákban közölt vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum hangzó sorozatának köszönhetően Kálid Artúr színművész hangján megszólaló írásaid bácskai, bánáti egészen személyes, szinte vallomásos hangvételű, családi eseményeket elmesélő történetek. Mi az oka, hogy egyre nyíltabban és messzebbre nézel vissza a saját időben, illetve hogyan érint a Herceg-díj mindennek tükrében?

– A Kálid Artúr által felolvasott szövegek egy korábbi cikksorozat, vagy pontosabban tárcasorozat válogatott darabjai. Jó pár évvel ezelőtt a Magyar Nemzet felkérésére íródtak, amikor is Pangea sorozatcímmel háromhetente jelentek meg tárcáim a napilap szombati számában. A főcím nem véletlenül utal az elsüllyedt őskontinensre, az írások témája is egy letűnt világ, a régi Jugoszlávia, azon belül a szülőfalum, a gyerekkorom. Mivel nem voltam/vagyok gyakorló tárcaíró, ezért olyan témát választottam, amelyben, reméltem, hiteles tudok lenni – mi másban lehetnénk hitelesebbek, mint a gyerekkorunkhoz kötődő mesékben, történetekben? Aztán ahogy sorjáztak a tárcák (ha jól számolom, harminchárom íródott meg), egyik a másik után ébredtek fel bennem az emlékek, családi, falusi legendák, mendemondák, anekdoták, olykor magam is rácsodálkoztam, mi mindenre emlékszik az ember, ha ráviszi a kényszer. Mert, ahogy a szólás tartja, a határidő a legjobb múzsa, márpedig a tárcák leadásának szigorú határideje volt, ahogy a terjedelemnek is (6000 karakter), mindkettőhöz tartanom kellett magamat. Ez a „tömörítési kényszer” eleinte kihívást jelentett, mivel egy ideje a hosszabb lélegzetű prózákat műveltem. Majdnem két évig írtam rendszeresen a Pangeákat, de amikor kezdtem úgy érezni, hogy elveszik az időt a regényírástól, ha fájó szívvel is, de abbahagytam a tárcaírást. A Herceg János-díj azért is kedves a számomra, mert ezek a Pangea címmel ellátott rövidke írások, emlékfelvillanások ugyanúgy egy feledésbe vesző világot próbálnak magukban megőrizni, ahogyan Herceg János tárcái, esszé-novellái. Ha más-más idősíkon is, de történeteink lényegében ugyanabban a sáros-poros, lapályos bácskai térben játszódnak. Herceg János munkásságának jelentős hányadát a memoártárca műfajának szentelte, kitartása, opusa elismerésre méltó.

Czimbal Gyula fotója

Elképzelhető, hogy ezeket a történeteket hamarosan kötetbe fogva is olvashatjuk?

– Volt róla szó, hogy kötetben is megjelennek, de aztán valahogy elsikkadt a dolog, a kiadó is inkább a készülő regényre fókuszált, meg hát nem túl izmos terjedelem a 33 tárca, ebből a szempontból túl korán hagytam abba. Régóta dédelgetem magamban egy újabb novelláskötet tervét, amelyben az elmúlt tíz év szanaszét megjelent elbeszéléseit gyűjteném egybe (nem sok van, sajnos, kellene még „termelni” hozzájuk), és egy ilyen kötetbe, akár önálló ciklusként, beleférnének a Pangeák is.

Úton van a Fábián Marcell pandúrdetektív főszereplésével, Zomborban és környékén, a Monarchia idején játszódó detektívregény-sorozatod harmadik darabja. Bánki Éva a kritikájában társadalmi regényként (is) aposztrofálja a trilógia első könyvét, merthogy szerinte a térség közelmúltját érintő problematikákat is taglal közvetve a kötet. Mi motivált a krimiírásra és hogyan ,,találtál haza” a történettel?

– Korábban fel sem merült bennem, hogy krimiírásra adjam a fejemet. Nem mintha lenéztem volna a krimi zsánerét, éppen ellenkezőleg: annyi sok krimit olvastam életemben, hogy mélységesen tisztelem az igazán jó krimiszerzőket. A jókat, persze, mert a krimi, vagy akár a sci-fi jelentős hányada a ponyva szintjéhez gravitál, de valljuk be, a – nevezzük így – „rendes” irodalom élvezhetőségi arányai sem különbek. De nyilván hasonló a helyzet más művészetek esetében is. Elvont alkotásaink bő kétharmada úgy hullik utánunk a feledésbe, mintha sosem lett volna. A maradék az, ami számít. Ez vonatkozik az ún. populáris irodalomra is. Wilkie Collins, Conan Doyle, Raymond Chandler, Agatha Christie művein, hogy csak az ismertebbeket említsem, generációk nőttek föl, adták őket kézről kézre. Bevallom, valójában nem krimit szerettem volna írni, „csupán” egy századfordulós regényt. Ám a hangulat, a macskaköves utcák, a szivarfüst, a hintók és a keménykalapok világa megkövetelte magának a rejtélyt. S ha rejtély, akkor már kézenfekvő volt a krimi, a bűntény, a nyomozás. Miközben szőttem a történetet, és egyre mélyebbre „süllyedtem” a mesében, szinte észrevétlenül fordultam rá a krimi ösvényére. S mikor kész lett, tele voltam aggályokkal, attól tartottam, regényem naiv lett, unalmas. Majdhogynem ugyanolyan kételyekkel küldtem el a kiadónak a kéziratot, mint kezdő koromban az első regényemet. És hogy miért Zombor? A történet írásának legelején, amikor még nem volt konkrét helyszínem, sok gondot okozott a kérdés, hol játszódjon a regény? Szegeden, ahol immár harminc éve élek? Vagy Pesten? Egyiket sem találtam kielégítő megoldásnak, egyik regénykörnyezetben sem éreztem magamat igazán otthon. És ahogy ilyenkor gyakran megesik, a regény előbb-utóbb megtalálja a maga helyét: miközben képzeletben építgettem Marcell mögé a rendőrőrs korhű hátterét, azt vettem észre, hogy folyton a zombori Vármegyeházát mintázom. A nagy, boltíves kaput, a macskaköves udvart, a körfolyosókat. Nem kellett semmit kitalálnom, fiatal koromban számos alkalommal jártam a zombori „Megyeházán” (amit akkoriban még a szerbek is „Županijának” hívtak), személyi okmányokat intézni. Minden adva volt, hogy Marcell hazataláljon.

Fölfednéd csöppet a sziluettjét a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napját majd a Fábián Marcell és a táncoló halált követő, jelenleg íródó harmadik könyv történetének?

– Sosem beszélek szívesen a készülő műről, babonás vagyok ez ügyben, egy krimi esetében pedig nem árt kétszeresen is óvatosnak lenni. Ebben a zsánerben a meglepetésnek fontos szerepe van. Annyit azért elárulhatok, hogy változik a narráció, és lényegesen kevesebb lesz benne a tényleges fizikai cselekvés, az utazás, a jövés-menés. Hangulatáról annyit: tél lesz és hideg, hó és fagy.

1981- ben, egy sci-fi novella megírásával, fordításban, horvát nyelven való publikálásával induló pályád során írtál művelődéstörténeti (A Vénusz vonulása), történelmi (A künde) családtörténeti (Júliával az út), életrajzi, mitologikus (Diogenész kertje, Végvár) disztópikus (Ígéretföld) elemeket tartalmazó regényeket, megjelentek novellásköteteid (A Szalmakutyák szigete, Sok vizeknek zúgása). Mindezekben közös az elmesélés szenvedélye, amely intenzíven áthatja az írásaid hangulatát és megteremti a Hász-féle történetmondás fogalmát az olvasóban. Egy helyen azt nyilatkoztad, a történeteid alakulása néha még téged is meglep. Hogy lehet ez?

– Nem emlékszem, hogy valaha is belekezdtem volna olyan elbeszélésbe vagy regénybe, amelynek lett volna előre kigondolt történetvázlata. Többnyire egy kép, egy helyszín, vagy egy korhangulat az, ami a mondatokat elindítja. Lassan, aprólékosan építkezek, igyekszem a hőseimmel együtt én is belakni a regény-tájat, mielőtt a „nagymozgások” elkezdődnének. Felépítem a környezetet, amelyben játszani fogunk. Hogy aztán elinduljunk valamerre, többnyire találomra. Jeleneteket improvizálok, dialógusokat indítok, és ilyenkor minden új előrelépés a történetben számomra is felfedezés, kihívás, megoldandó feladat, kitalálni a labirintusból. Persze, vannak azért kivételek, például az általad is említett Vénusz vonulása, amely valós, történelmileg is alaposan dokumentált eseményt dolgoz fel, nevezetesen Sajnovics János és Hell Miksa vardöi útját, ebben az esetben szűkebb volt a játéktér. Ennek ellenpéldája a honfoglalás korában játszódó Künde, amely korról szinte semmi, vagy csak nagyon minimális ismereteink maradtak fenn. Egyetlenegy latin mondat, amit egy nyugati szerzetes rótt a krónikájába a magyarokról a 9. században St. Gallenben, és ami aztán a regény mottója is lett, adta a kezdő lökést. Gregorián dallamokat kezdtem hallgatni, meglegyintett a középkori kolostorok világa, és a kihívás, hogy felélesszek egy rég letűnt korszakot. Fogalmam sem volt, miről fog szólni a regény, hova fut ki a történet, improvizálni kezdtem, ahogy a zeneszerzők keresik a megfelelő dallamot, a harmóniát. Vagy ahogy a festő próbál megrajzolni egy katedrálist, amit sohasem látott, csak elképzelt. Egy előre megtervezett, kigondolt történet sosem lehet olyan változatos és meglepő fordulatokkal teli, mint amely menet közben születik, lépésről lépésre. Írója válogatja, más szerzőknél nyilván másképpen működik. Tulajdonképpen nálam addig tart a regényírás, amíg fel nem sejlik a lehetséges végkifejlet. Onnantól már toronyiránt megyek, a lehető legrövidebb úton.

2011 óta a Szegedi Tiszatáj irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztői posztját töltöd be, előtte szerkesztője voltál a nagy múltú folyóiratnak. Mit ad(ott) Szeged és a Tiszatáj-közeg a mesélő énedhez?

– Némi iróniával szólva, a szerkesztés, folyóiratvezetés kellő mértékben képes elvonni a figyelmemet az írástól. Nem hagy időt rágörcsölni, ha éppen alkotói válságféle kerít hatalmába. Mindig akad tennivaló, olvasnivaló, intéznivaló. A szerkesztői munka lényegéből fakadóan állandó kapcsolatban vagyok az irodalommal, akkor is, ha éppen nem írok. Más szerzők kéziratának olvasása üdítően hat, amikor nem megy az írás. Az érem másik oldala, hogy a főszerkesztő munkaidejének nagyobb részét a pénzszerzés, a pályázatfigyelés, az elszámolási határidők fejben tartása és a hivatalokkal vívott különféle csörték teszik ki, s csak kisebb részét a kéziratolvasás. Sajnos ez is a modern kor vívmánya, a pályázati világ hozadéka. Szeged immár az otthonom, hiszen ha utánaszámolok, több évet éltem ideát, mint odaát. Ettől függetlenül az idegenség érzése sosem veszik ki az emberből teljesen, valahol mindig ott szunnyad benne, azt hiszem, ettől az olykor-olykor feltörő elbizonytalanodástól egyetlenegy elsőgenerációs emigráns vagy áttelepülő sem szabadult meg soha, akárhova is vetette a sors. Elszakíthatjuk a hajszálgyökereinket, de azok akkor is ott fityegnek alattunk, magunkkal visszük őket, bárhova is megyünk. Nem olyan régen, de már a járvány alatt, a lezárások kellős közepén, egy ismerősöm arra panaszkodott, mennyire hiányzik neki az utazás lehetősége, a külföldi nyaralások, s hogy ezt mi a családdal hogyan éljük meg? Tréfásan azt feleltem neki, hogy mi kényelmes helyzetben vagyunk, hiszen már harminc éve külföldön nyaralunk.

Több regényed megjelent német, francia és olasz fordításban is. Mi ezeknek a nyelvi utaknak a története, illetve hogyan tettél szert az európai szintű (el)ismertségre?

– Nem tudom, beszélhetünk-e bármiféle európai elismertségről, talán annyiban szerencsém volt a külföldi megjelenésekkel, hogy volt egy időszak a nyugat-európai könyvkiadásban, amikor a kiadók és olvasóik őszinte érdeklődéssel figyeltek ránk, kelet-közép-európaiakra. Minden újdonságnak számított, friss hangnak, ami a Lajtától keletre íródott, beleértve a Balkánt is. A kilencvenes évektől a kétezres évek elejéig-közepéig tartott a keleti irodalmaknak ez az intenzívebb felfedezési vágya, és az én regényeim is valahogy e fókusz közelébe kerültek. Ha lefordítanak egy regényt francia vagy német nyelvre, az jó, örül neki az ember, persze, végső soron azért írunk, hogy olvassanak bennünket, minél többen, minél több nyelven, aki mást mond, az vagy szent, vagy álszent. Számomra mégis a hazai fogadtatás, a hazai olvasók visszajelzései számítanak igazán. Kertész Imre írta egy helyütt, hogy ő egy titkos nyelven ír, amit csak kevesen ismernek. Mi, magyar írók valamennyien ezen a titkos nyelven alkotunk, elsősorban azoknak, akik szintén ezen a titkos, kevesek által ismert nyelven olvasnak.

Talán nem tévedés azt állítani, a legnagyobb népszerűséget a Fábián Marcell-detektívregények hozták meg számodra. Milyen terveid vannak, maradsz a krimi, a társadalmi regény műfajánál, illetve a cselekmény helyszínét illetően itthon, (Nyugat-) Bácskában vagy esetleg újabb kalandra készülsz műfajilag?

– Terveim mindig vannak, egyelőre azonban a Fábián Marcell sorozat III. kötetére koncentrálok, ezt kellene jövő nyárig/őszig befejeznem. Vannak még olyan megíratlan, homályos foltjai a magyar történelemnek (a jövő történelmének is – értsd: újabb disztópia regény), amelyek nem hagynak nyugodni. Ellentétes tematikai végletek vonzanak: a középkor és a (nem túl távoli) jövő. Ki tudja, akár egybe is lehetne gyúrni a kettőt, mondjuk így: középkori disztópia?

L. Móger Tímea, Magyar Szó- Kilátó

 

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.