A bezdáni származású dr. Beke Ottó irodalmár, médiakutató, számos publikáció szerzője, mindemellett pedig a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar oktatója is. Tevékenysége és érdeklődése igen sokrétű, ám kiemelten foglalkozik olyan égető témákkal, mint a digitális írásbeliség, a mesterséges intelligencia térnyerése, illetve a másodlagos szóbeliség.
Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken diplomázott, majd pedig a Pécsi Tudományegyetemen szerzett doktori fokozatot irodalomtudományból. Karrierjét 2006-ban a Magyar Szó lektoraként kezdte, majd általános iskolai magyartanárként helyezkedett el. 2008 óta erősíti az MTTK oktatói gárdáját. Tevékenységét 2007-ben Kilátó-díjjal, 2011-ben Kristálygömb Díjjal, 2013-ban pedig Sinkó Ervin Irodalmi Díjjal ismerték el.
Fotó: Szalai Attila
Bár Ottóval egy ideje már tegeződünk, egy kissé nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy tanáromként tekintsek rá, hiszen kommunikáció szakos hallgatóként négy éven át szinte heti rendszerességgel ültem az előadásain. Az elhivatottság, az egyedi előadásmód (akarva-akaratlanul sem lehetett unatkozni az óráin), az olykor száraznak ígérkező tananyag érdekessé tétele, a szakértelem és a jókedélyűség mind olyan jellemzők, amelyeket Ottó magáénak tudhat. Most – néhány év kihagyás után – ismét összeültünk, azzal a különbséggel, hogy ezúttal kivételesen a tanítvány kérdezte a professzort.
* Ha jól tudom, egészségügyi középiskolát végeztél. Mikor, hogyan fordult az érdeklődésed az irodalom és a nyelv felé?
– Valójában nem az számított éles váltásnak, hogy a középiskola után magyar nyelv és irodalom szakra iratkoztam, hanem az, hogy egészségügyi középiskolába. Az eredeti tervem az volt, hogy az általános iskola után gimnáziumba megyek, ám valamiféle kamaszkori meggondolatlanság következtében megváltoztattam a döntésem. Később, mivel nagyon érdekelt az irodalom, természetes volt, hogy magyar szakon folytatom a felsőfokú tanulmányaimat.
* Egyetemistaként hogyan képzelted el a jövődet?
– Bevallom, viszonylag sokáig bizonytalankodtam a tekintetben, hogy valóban megfelelő-e számomra a magyar szak. E bizonytalanság hátterében az állt, hogy nem tudtam, milyen is a tanári hivatás. Amikor beiratkoztam, úgy képzeltem, hogy nem szeretnék és nem is fogok tanári munkát vállalni. Lektorként kezdtem dolgozni, ennek hátterében is részben az az ok húzódott meg, hogy nem voltam tisztában azzal, milyen a tanári munka. Később azonban úgy hozta a sors, hogy magyartanárként helyezkedtem el egy általános iskolában, és akkor éreztem meg ennek a hivatásnak a lényegét, divatos szóval élve: a feelingjét. Akkor ébredtem rá, hogy ez az én utam, ez nekem való.
Fotó: dr. Beke Ottó archívumából
* Most – egyetemi tanárként – hogyan tekintesz a munkádra?
– Nagyon szeretek egyetemi oktató lenni, mert ennek köszönhetően rendszeresen kapcsolatban állok fiatalokkal, akiktől nagyon sok kulturális impulzust kapok, ezáltal lehetőségem nyílik arra, hogy a kortárs kultúra területén széles körben tájékozódjak. Kutatóként is nagyon termékeny dolog fiatalokkal kapcsolatban lenni, hiszen jó esetben kölcsönös kommunikáció alakul ki köztem és a hallgatóim közt az egyetemi szférában. Nem csupán a tanár az információk forrása, de optimális esetben a hallgatók is. Számomra ez a kölcsönösség, a kétirányú információcsere igazán fontos és gyümölcsöző is. Szerintem ilyen egy termékeny egyetemi közeg: a tanár oktatja a hallgatókat, de a fiatalok felől jövő információ sem kevésbé fontos – ez az őszinte véleményem.
* Voltak, vannak példaképeid?
– Számos embernek hálás lehetek, aki az életem során segített nekem, vagy hatással volt rám. Nem volna helyénvaló kiemelni egyet vagy kettőt. A szakmában, a tanári hivatásban is megvannak azok a professzorok, akiknek a módszertanára, előadásmódjára etalonként tekintek, de ez esetben is több személyről beszélhetünk, és közülük sem neveznék meg senkit.
* Egyebek között helyesírást, másodlagos szóbeliséget, online kommunikációt tanítasz az MTTK-n. Emlékszem, igazán gondolatébresztő beszélgetések folytak az előadásaidon, mindig tágabb kontextusba helyeztük azt, amiről éppen tanultunk. Ezek után úgy érzem, a te műveltséged és intellektusod messze túlmutat az általad oktatott tantárgyak tartalmán. Nem érzed ezt egyfajta korlátnak?
– Fontos kiemelni, hogy az oktatás során szükség van stabilnak mondható alapokra, alapozó tantárgyakra, gondolok itt elsősorban a helyesírásra. Tagadhatatlan, hogy a helyesírás esetében nincs túl nagy lehetőség a hallgatói kreativitás kibontakozására, de az elsajátítására mindenképp szükség van, mert ez az írásbeliség alapja. Egyetérthetünk abban, hogy ez egy rendkívül egzakt tantárgy, de szükséges ahhoz, hogy később a hallgató például a szintén általam oktatott kreatív írás keretében is fejleszthesse a készségeit. Úgy gondolom, szükség van korlátokra annak érdekében, hogy az ember fejlődhessen. A hallgatóim viszont tapasztalhatják, hogy a helyesírástól lényegében független tartalommal is feltöltöm az előadásaimat, ennek a személyes érdeklődés felkeltése a célja. Rendszeresen hivatkozom irodalmi alkotásokra, filmekre, de ezeket az információkat mindig a tanterv valamely elemének az elsajátítása céljából mozgósítom. Mivel azonban irodalmár vagyok, professzionális szinten is foglalkozom irodalmi szövegekkel, melyek sajátosságai révén gyakran egészen különböző szakterületekről származó tartalmak értelmezésére is lehetőségem nyílik, beleértve a filozófiát és egyebeket is – mégis nyilvánvaló, hogy szakmai felkészültségem elsősorban az irodalomra predesztinál.
* Az óráidon gyakran elemeztünk különféle médiatartalmakat. Nekem akkor úgy tűnt, a médiafogyasztás terén mindenevő vagy, ha lehet így fogalmazni. Erről mit tudnál mondani?
– Teljes mértékben helytálló a megfogalmazás. Kénytelen vagyok úgy meghatározni magam, mint egy „függő” személyt, aki a legkülönbözőbb tartalmakat fogyasztja. Szeretek igen széles spektrumon tájékozódni. Valójában az a kihívás számomra, hogy kordában tartsam a médiafogyasztásomat. Ez a mai mediális viszonyrendszerben különösen nehéz. Jelentős részben kulturális tartalmakat fogyasztok, ezek körébe irodalmi, filmes és zenei csatornák is beletartoznak. Mondhatni, leginkább művészetekkel foglalkozó tartalmakat követek, de hazugság lenne azt állítani, hogy nem találkozom az ún. trash műfajjal. Szerintem szükség van a lehető legkülönbözőbb regiszterekbe tartozó tartalmakkal megismerkedni, hiszen ezek híján az ember, a kutató nem kapna átfogó képet a kortárs kultúra egészéről. A trash tartalmak is részei annak az online világnak, amelynek az áttekintésére vállalkozom.
* Tudom, hogy egy ideig aktívan foglalkoztál az emojik/hangulatjelek kérdésével. Napjaink kommunikációjában – gondolok itt elsősorban a chatelésre – ezeknek igen nagy szerep jut. Beszélnél erről?
– Egyebek között digitális írásbeliséggel is foglalkozom, és ennek a területnek meghatározó részei az emojik, illetve a hangulatjelek. Ezt a két kategóriát nem szabad összekeverni: az emoji valójában képként funkcionáló jelkomplexum (színes piktogram), míg a hangulatjel különböző karakterekből tevődik össze, és többnyire arckifejezést formál. Nagyon fontos ezekkel foglalkozni, amikor a digitális írásbeliségről igyekszünk tájékozódni. Jelentőségük összefügg azzal, hogy az internet kibontakozása nagyrészt a képiség, a vizualitás irányába mozdítja el a kultúrát. A világhálón egyre több képi tartalom van, eközben az írásbeliség is efelé mozdul el, hiszen a kulturális viszonyrendszer kikényszeríti ezt. Részben ennek a következménye, hogy a hangulatjelek és az emojik egyre meghatározóbb részei az online kommunikációban kibontakozó írásbeliségnek, tehát a chatelésnek, a textingnek. Ami nagyon érdekes, hogy az emojik és a hangulatjelek értelmezésének tekintetében generációs különbségek tapasztalhatók. Például egy közönséges mosolygós arc (smiley) jelentése annak függvényében változhat, hogy küldője és befogadója melyik generációhoz tartozik. Az idősebbek egyértelműen pozitív jelként küldik és értelmezik ezt a klasszikus hangulatjelet, míg a fiatalok (főleg a húsz év alattiak) egészen másképp értelmezik. Számukra ez flegmatikus tartalommal telítődik. Erről is rengeteg információt kapok a hallgatóimtól, akik rendszeresen beszámolnak ezekről a jelentésváltozásokról. Ez viszont nem ismeretlen jelenség: a hagyományos értelemben vett nyelvi jelek esetében is időnként lejátszódik jelentésváltozás.
* Úgy tudom, a mesterséges intelligencia kérdése is foglalkoztat. Te hogyan tekintesz az MI-re? Veszélyként vagy lehetőségként?
–Először is különbséget kell tennünk a hagyományos értelemben vett MI és a generatív MI-modellek között. Kérdésed nyilvánvalóan a nagy nyelvi modellekre vonatkozik. Napi szinten használok én is ChatGPT-t, és a kérdés inkább az, hogy milyen módon veszi ezeket igénybe a felhasználó. Ha minél több kognitív funkciót (gondolkodást, kreativitást) kiszervezünk nagy nyelvi modellekbe, akkor az említett kompetenciák akarva-akaratlanul „satnyulásnak” indulnak, hiszen ha nem használunk egy funkciót, az leépül. Nem szabad megengedni, hogy minden gondolkodási tevékenységet nagy nyelvi modellekkel végeztessünk el, mert ennek eredménye szellemi hanyatlás lesz. Nem lehet persze figyelmen kívül hagyni, hogy a generatív MI lényegesen különbözik minden más korábbi eszköztől és technológiai újdonságtól, melyet az eddigiekben ismertünk. Szokták mérföldkőként emlegetni a számológép feltalálását, a PC-k elterjedését, majd a telefonokat, laptopokat, eddig azonban még sosem szembesültünk olyan eszközzel, amely emberi nyelven fogalmaz meg szövegeket, mind írásban, mind ma már szóban is. Ez lehetővé teszi az antropomorfizációt, azt, hogy megszemélyesítsük a nagy nyelvi modellt. Amikor először olvastam arról, hogy a fiatalok személyes információkat osztanak meg a modellel, vigasztalást és tanácsokat remélnek tőle az életben, egy kicsit szkeptikusan fogadtam mindezt. Aztán megkérdeztem a hallgatóimat erről, és döbbenetemre az derült ki, hogy ez ma már nem elvétve felbukkanó jelenség, hanem masszívan része a fiatalok mindennapjainak. A korábbiakban még csak ehhez hasonlóra sem volt példa, így tehát jelentős vízválasztón kerültünk át a nagy nyelvi modellek térnyerésével.
* A hallgatóidnak megengeded, hogy használják a mesterséges intelligenciát?
– A tiltás hasztalan lenne, mert a hallgatók napi szinten használnak nagy nyelvi modelleket. A kérdés inkább az, hogy milyen célból teszik. 2022-ben robbant be a köztudatba az OpenAI által fejlesztett ChatGPT. Azóta tapasztalható, hogy a hallgatók által írt üzenetek, beadandók bizony a sztenderdizáció irányába mozdultak el. (Mosolyog.) Az oktató akár tiltja, akár nem, a fiatalok igénybe fogják ezeket venni. Én azt szoktam javasolni, hogy az ötletelés fázisában, a kreatív szakaszban még semmiképp se alkalmazzanak nyelvi modellt, mert akkor a kreativitás látja ennek kárát. Igyekszem őket jó belátásra bírni, hogy ne mindig és ne minden célra vegyenek igénybe ilyen alkalmazást.
* Az emberek munkáját vajon veszélyezteti az MI? Mi az őszinte véleményed erről?
– Ez hot topic. Rengeteg elemzés szól erről, és itt két ellentmondó, meglehetősen szélsőséges álláspont feszül egymásnak. Az egyik irányzat a szinte teljes automatizációt jósolja, míg a másik álláspont azt vélelmezi, hogy bár szakmák valóban el fognak tűnni, eközben új hivatások bukkannak majd fel. Szerintem együttműködés fog kialakulni az MI és az ember között – látva azonban a jelenlegi átalakulásokat, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem e téren némi bizonytalanság.
* Emlékszem, az egyetemen csaknem a jelvényeddé vált a régimódi, kis gombos telefonod, és korábban utaltál arra, hogy ars poeticád, vagy ha úgy tetszik, mottód: offline is the new luxury. Fontosnak tartod a digitális detoxot?
– Nagyon. A közösségimédia-platformok, az internet gyakorlatilag azt szeretné elérni, hogy állandó jelleggel online legyünk, és minél több tevékenységet a világhálón végezzünk. Ahogy már említettem, én kihívásként élem meg, hogy a saját médiafogyasztásomnak gátat szabjak. A mai világban már az a kuriózum, ha valaki időnként távol marad az online tértől és tevékenységektől. Én mindenkit arra biztatnék, hogy tartson néha digitális detoxikációt, mert szükség van arra, hogy az ember eltávolodjon az online világ zajától. Azok az olvasók, akik kb. harminc évnél idősebbek, még fel tudják idézni azt, hogy milyen volt unatkozni, mára ez megváltozott. Most mindenki mindenkor a telefonját nyomkodja, pedig szükség lenne semmittevésre, üresjáratokra.
* Tudom, hogy érdeklődésedben mindig egy kicsit a jövőben jársz. Jelenleg mi felé irányul a figyelmed?
– A nagy nyelvi modellek kötnek le most leginkább, ez a kérdéskör különösen foglalkoztat. Az egyetemen online kommunikáció tantárgyból szoktunk végezni egy kísérletet, mely lényegében egy ún. Turing-teszt. Ennek lényege az, hogy egy gép el tudja-e hitetni az emberrel, hogy ő nem gép, hanem hús-vér ember. A kísérletünk a következőképp történik: létrehozunk egy virtuális entitást, akit úgy „promptolunk”, hogy minél inkább felvegye egy valódi ember sajátosságait, például ejtsen helyesírási hibákat, stb. Két hallgató elhagyja a tantermet, és üzeneteket küld nekünk – egyszer valóban ők chatelnek, míg máskor a nyelvi modellt veszik igénybe. Egy ilyen „beszélgetés” 30-40 percen át tart, ez idő alatt a többiek megpróbálják kitalálni, ki írja az üzeneteket. Érdekes, mondhatni, hátborzongató eredmény született: 2024-ben és 2025-ben még elég könnyen el tudtuk dönteni, hogy emberrel beszélünk-e, vagy sem, de az idén már több mint 50%-os arányban volt képes a ChatGPT arra, hogy megtévesszen bennünket. Fontos hangsúlyozni, hogy az ingyenes verziót használtuk. Van még egy kísérletünk a hallgatókkal: mindenki hoz egy képet/fotót az órára, és el kell döntenünk, hogy az vajon MI által generált kép-e, vagy sem. Bevallom, itt is generációs különbségek rajzolódtak ki, mégpedig a hallgatók javára. Messze túlszárnyalnak engem a fiatalok, ami a mesterséges intelligencia által készített képek helyes felismerését illeti.
* És egy utolsó kérdés: szülőfalud milyen helyet foglal el az életedben, a szívedben?
– Kimondottan szeretem Bezdánt. A családom, a barátaim jelentős része itt él, és a természet közelsége is feltölt. Rendszeresen járok futni, amihez Bezdán környéke kiváló helyszín. Üdítő számomra, hogy lehetőségem van részt venni a városi forgatagban, de a falu nyugalmas mindennapjaiban is otthon érezhetem magam.
Kalinka Tamás/Hét Nap
