A Zombori Református Keresztyén Egyház múltja

Bevezető gondolatok
Sorvadó lélekszámmal bár, de legalább tizenegy évszázada él a
magyarság az egykori Magyar Királyság Délvidékén, amelynek
legnagyobb része ma Észak-Szerbia Vajdaság nevű tartományához
tartozik. Zomborban is van egy kis létszámú református gyülekezet,
amely a Trianon előtti református egyházkerületi beosztások szerint a Dunamelléki egyházkerület része volt. Hogy mára vigasztalóan sokan – vagy szívszorítóan kevesen vagyunk? Az érték, a sok – kevés fogalma, a tett minőségében rejlik. Akik megmaradtunk, akik Istenben hiszünk, imádkozunk és dolgozunk; alkotunk és aggódunk! Jeremiás próféta szavaira utalva elmondhatjuk, hogy – veszteségek ellenére, az elszegényedés és a megfogyatkozás folyamatában – az Úristen nagy kegyelme, hogy mégis VAGYUNK!
Zombor reformátussága múltjába való visszatekintés célja nem csak elődeink sorsvállalásának megismerése egy viharos időszakban azért, hogy becsülhessük hitünket, de az egyetemes keresztyénség református felekezeti értékeinek továbbvitele is a Délvidéki (ma Szerbiai) Református Keresztyén Egyház egyik gyülekezetében. Nemeskürty István kortársunk ’Mi magyarok’ c. monográfiájában így fogalmaz: „A múltat nem lehet tőlünk elvenni. De az csak
akkor a miénk, ha ismerjük”!

150. jubileum- 1970

Álljon hát hiteles átélést támogató kollektív helyzettudat újjászületéseként itt a zombori reformátusok múltjának frissítési kísérlete nem azért, mint ha
népünk pusztulása ellen a történelmi viharokban bármi védelmet is nyújthatna, de sokkal inkább legyen mementó – a mai idegen központosító beolvasztásnál is nagyobb ellenség – a feledés elleni szellemi testőrség díszruhájának felöltése!
Az elkövetkezendőkben tehát a Zombori Református Egyházközség múltját próbáljuk magunkévá tenni – mert arról nem íródott sem történelem, sőt összefoglaló dokumentáció is hiányzik, amint azt Orosz Attila, a Bácskai Református Egyházmegye esperese megállapította azon a 2011. júliusában Prágában tartott nyugat-európai református hittudományi találkozón amelyen nemzettestben és világtávlatban gondolkodva, a magyar reformátusok szórványgondjaikról tanácskoztak. Ott született meg az elhatározás, hogy e sorok írója – a zombori paplak egykori neveltje és 1976. óta Svédországban élő gyermekorvos – visszaemlékezései, ill. a hozzáférhető, igen behatárolt forrásanyag alapján megkísérli a hiánypótló feladatot ellátni. Legyen Isten iránti hálával végiggondolt egyfajta bizonyságtétel az itt élő maroknyi református gyülekezet részben feltárt múltja 1945-től egyéni emlékezetem Édesapám néhai Békássy Zoltán zombori szolgálata kezdetétől, Békássy Andor Bács – néhai öcsém a minden élők útján – 2009-es eltávoztáig. Ha az itteni reformátusság általam áttekinthető mintegy 65 esztendejének üzenetét keressük, jó szívvel elmondhatjuk, hogy az Úristen megtartó kegyelme a hányattatásokon át is megőrzi az övéit. Ez a gyülekezet valamikor nagyobb volt, azonban részben sokan idősek lettek, sokan elhunytak, sokan elvándoroltak; a családokban felnőtt gyermekek, fiatalok túlnyomórészt elköltöztek, vagy vegyes házasságot kötöttek, így a gyülekezethez való kötődésük lényegesen lazább lett. A gyülekezet életének mindenképpen tanulsága, hogy eleink példamutató ragaszkodással próbáltak
küzdeni a gyülekezet fennmaradásáért. Most nyomaszt a helyben élő lelkész hiánya, a gyülekezetnevelés feladatának nincsen hosszú távú „szakmai felelőse”, a kisgyülekezeti létformának (szórvánnyá válásnak) egyik nehézsége – másrészt lehetetlen hosszú távon tervezni és terveket végrehajtani amikor az anyagi lét előfeltétele is hiányzik. Hiszem, hogy a mai időben is szükséges minden gyülekezet fenntartásához és fennmaradásához az olyan bölcsesség „Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába!” Mt 9, 38.

A Békássy lelkészcsalád Versecről 1945. októberében érkezett a zombori paplakra. Imaház és harangláb az udvaron – ez volt első gyermekkori emlékem 1945-ből. Mi akkor még négyen voltunk Édesapámmal, ill. Édesanyámmal – Gáspár Margit és Zoltán öcsénkkel együtt. Andor öcsénk 1947-ben született meg. A paplakon egy partizán katonatiszt lakott. A lelkészcsalád számára csupán az irodahelyiségek (lelkészi és gondnoki hivatal) álltak rendelkezésre. Harangozó nem volt: az állami lakóhivatal az egyház harangozólakásként szolgáló épületébe sokfős cigány (roma) családot költöztetett; ugyanúgy néphatalmi segédlettel berakott lakók voltak a KIE-épületében is. Tíz évvel később a néphatalom elismerte az egyház tulajdonjogát és a szolgálati lakás fölötti rendelkezését, a lakókat kirakta, de akkorra a harangozóépület annyira leromlott, hogy le kellett bontani.Álljon itt az utókornak élő történelmi okmányként – eleink szójárata szerint „tanúságul és okulásul” – néhai Békássy Zoltán Zomborban 1945 – 1991. szolgáló lelkipásztor buzgó és lelkes s.k. megörökített üzenete az egyházközség II. sz. anyakönyve első oldalán:

’’A második világháború kezdetén 1941. Gachal János zombori lelkipásztor
(Édesapja 1881-1944 azonos nevű, a későbbi torontálvásárhelyi mártír püspök;
szerző megjegyz.) fogságba esett, hamarosan meghalt – hűléses vesebajban – s
akkor Koppány Sándor anyaországi katonai lelkész foglalta el a fölszabadult
Zomborban a lelkészi állást. Magyarország összeomlásakor 1944-ben behívták a
hadseregbe s így a betört – hódító orosz vöröscsapatok és az okkupációs jugoszláv (szerb), mint a bevonuló katonaság a református egyház minden épületét nemcsak kirabolta, de még a kilincseket, harangláb talpfát, padlás vezérgerendáit, villanyvezetéket, stb leszerelte, elvitte. Az iroda is teljes berendezésével, könyvtárával és irattárával eltűnt, megsemmisült. Így elvesztek, eltűntek az anyakönyvek is. Csak a puszta falak és a tető maradt meg. Még a kerítéseket is eltüntették. A templom (imaház) és ifjúsági egyesület (KIE) otthonának a teljes berendezése is elveszett.
Katonaság tanyázott az épületben, még végül 1945-ben (előbb Gara József kúlai
lelkész szolgált be és Csörföly Mihály helybeli ev. kántor(tanító) is szolgált), míg
1945. okt. 14. a presbitérium meghívására Békássy Zoltán verseci lelkész neveztetett ki a zombori misszióba. Bemutatkozó istentiszteletet 1945. aug. 5-én tartottam és október 31-én átvettem a gyülekezetet. Újból kellett szervezni mindent a semmiből; jobban mondva a megszenvedett hívek hitéből építeni. Így kezdtünk új anyakönyvet – amely – a Ráday Könyvtárból 1957-ben visszakerült régi anyakönyvek után – utólag aztán a II. Kötet lett; ugyanakkor visszakerültek a kegytárgyak is.”

A gyülekezet kegytárgyai (klenódiumok)

Nemesfémből készültek: egy ezüst keresztelőkancsó, amely az úrvacsorai kellékekkel együtt 1957-ben került vissza a gyülekezet tulajdonába. Ennek a hátuljára bevésve ez áll: „Kozma László főgondnok ajándéka 1911”. Van még egy ezüstözött kis kancsó is – ez utóbbit 1945-körül egy egyháztag adományozta a kifosztott gyülekezetnek. Azután úrvacsorai kellék egy-egy ezüst, illetve egy aranyozott kehely (serleg) és egy ezüst kenyér-osztó tányér. Az aranyozott kelyhen ez a felirat áll: E POHÁR AMAZ ÚJ TESTAMENTOM AZ ÉN VÉREM ÁLTAL. Az ezüsttányéron pedig: BOLDOGOK, A KIKNEK SZIVÖK TISZTA: MERT ŐK AZ ISTENT MEGLÁTJÁK. Az úrasztala előtt fából faragott, belső bádog víztartóval rendelkező fehérre festett egyszerű keresztelő medence áll, Szilli István református asztalosmester készítette 1946-ban és ajándékozta egyházának. Mint minden kegytárgy – a zomboriak is feltehetőleg – nagyobbrészt adományozás útján kerültek az
egyházközség tulajdonába. Az nemesfémek igényes munka kivitelezése és a vert, vésett díszítése a XVIII. – XIX. század kézművességéről tanúskodik, de eredetüket mára az ismeretlenség homálya burkolja. Az adományozó patrónusok emlékezetét rögzítő iratokat a második világégés káoszában ui. a bevonuló martalóc orosz- és partizán katonaság minden többivel együtt, sajnálatosképp, megsemmisített.
A gyülekezet mindig nagy gonddal őrizte és védelmezte kegytárgyait s így a veszedelmek idején
„mentési akcióra” került sor. Koppány Sándor katonai lelkész jóvoltából kerültek a kegytárgyak is 1944-ben – az anyakönyvekkel együtt – ideiglenesen megőrzésre a Ráday könyvtárba. Békássy Zoltán 1957-ben onnan szerezte vissza. 

Hitélet
Magyarország és Szerbia között némi hasonlóság tapasztalható a vallásosság alakulása terén a 90-es évek folyamán. A polgárok körében mindkét országot jól jellemezte a létbizonytalanság, az eddig ismert és valamilyen szinten biztonságot nyújtó politikai- gazdasági-társadalmi struktúrák összeomlását követő nemcsak fizikai, hanem lelki válság is. Mindez természetesen a vallási öntudatra is vonatkozott. Míg Jugoszláviában népszerűek voltak a vegyes házasságok és általában senki sem kérdezte a másikat, melyik népcsoporthoz tartozik, hirtelen fontossá váltak ezek a különbségek és a felekezeti, illetve vallási hovatartozás megjelölése egyszer csak a másoktól, az „ellenséges népektől” való elhatárolódást, a másságot
jelentette. Elsősorban a nemzeti egyházak megerősödésével visszatért a vallási öntudat nemzetiségi alapon való vállalása (pl. szerb = ortodox; horvát =katolikus, bosnyák, illetve koszovói =muzulmán, stb.). Ezek a folyamatok a vajdasági magyarságra is kihatottak és közülük is egyre nagyobb mértékben azonosították magukat a katolikussággal, illetve protestáns felekezeti hovatartozással. A ’90-es években ez a két folyamat szinte elválaszthatatlan volt egymástól: az emberek „csatlakoztak nemzetük hagyományos vallásához, pedig ezáltal aligha váltak hívőkké. A politika újra megosztotta az embereket – ezúttal vallásuk szerint is – mivel a szerb tudatban a nemzeti és a vallási azonosság szorosan összefonódott.

Békássy Andor Bács 2009. halála óta nincsen helyben lakó lelkipásztor. Ezt a gyülekezeti élet előbb-utóbb megsínyli. A Délvidékre oly jellemző további elnéptelenedési folyamatot csak jelenlevő, elkötelezett pásztorral lehetne megállítani. Hiszem azt, hogy egy gyülekezet története mindig tükör is egyben. Tükör a jelennek, de tükör a jövőnek is: vajon egy-egy kor szereplői,
kisemberei és vezető pozícióban lévő egyházi és világi közszereplői jól sáfárkodtak-e a rájuk bízott javakkal. Vajon jól tud(t)unk-e élni mindazzal, amit nem saját tulajdonba, hanem sáfárságra, Urunk dicsőségének felmutatására kaptunk. Elmondhatjuk, hogy a zombori lelkipásztorok az egyetemes magyarság megtartásáért küzdve, értékes református felekezeti hagyatékot bíztak ránk, amit tovább kell vinnünk azzal, hogy Istent szolgáljuk a reánk bízott közösségben.

Utószó helyett távlatok és egy kérés
Sokan vannak, akik örökre eltűntek Zomborból. Sírjuk sincs, fénykép sem maradt róluk, de a szent mag – bár pusztításukra mindent elkövettek – ismét a tiszta Igehirdetés szent szolgálatban áll. E történelmi visszapillantási kísérlet csak akkor felelhet meg a céljának, ha a szerző sok ismeretlennel küzdő és feltételezett utalásokat egybekapcsoló eszmefuttatásai a tisztelt olvasókat esetleges adatközlőkké változtathatná! Kérek mindenkit – aki esetleges forrásokat megjelölhetne, vagy kiegészítő tájékoztatással szolgálhat – szíveskedjék visszajelezni már csak azért is, hogy hitvalló elődeink emlékezetét és példáját – a múlt értékeit – megmentsük az utókornak.
Földi életutam rövidülésével is ezzel a reménységgel nézek az örökkévalóság távlatai felé:
„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket „ 1. Péter 2, 9.

Nehéz idők idők voltak, még nehezebbek jönnek. Vigyenek e sorok örömhírt
mindenfele: Isten az Úr Jézus Krisztus által minden embernek felkínálja örök kegyelmét!
Őrködjetek!

Édesapánk és Andor öcsénk emlékére:
„És bár az én apámat sírba tettük,
Azért ő meg nem halt, én jól tudom.
Csak az üvgecse tört el, ám az illat:
A lélek jár kötetlen szabadon.”
(Berde Mária: Az én apám, 1939).

Dr. Békássy N Albert,
a Nyugat-Európai Magyar Református
Lelkigondozó Szolgálat
Világi elnöke
http://nyemrlsz.newlights.info/

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.