,, Nem lehet ettől a falutól szabadulni” -Hazaváró Báránypaprikás Főzőverseny Doroszlón

Augusztus 15- én doroszlói Kuckó Gyermeksarok civil szervezet megtartotta hagyományos Hazaváró Báránypaprikás Főzőversenyét, amely immár a Települési Értéktár része is. 

Az esemény helyszínén, a Móricz Zsigmond MME udvarán csaknem húsz bográcsban főtt a helyi gasztronómiai különlegesség, jó hangulatban folyt a társalgás.

A főzőverseny első helyezettje Varga József, második Hegybeli József, a harmadik pedig Király Kornél. A főzőverseny minden résztvevője emléklapot kapott. 

Az esti vacsoránál L. Móger Tímea, a Kuckó Gyermeksarok elnöke köszöntötte a vendégeket, a Bárányfőző alkalmára házalátogató, külföldön, vidéken élő doroszlóiakat, a helyi résztvevőket és köszönetet mondott a Kuckó támogatóinak, az együttműködésért  partnerszervezeteinek, az Alvég Teke Klubnak és a Doroszlói Keresztény Magyar Nyugdíjas Egyesületnek. A rendezvèny èletreàlmodàsàèrt pedig Pelt Ilonàt illeti hàla.

Az este hangulatàról a Haverock zenekar gondoskodott.

A,, doroszlaiság” fogalmáról az ez évi díszvendég, Pusztai Lajos, hosszú évek óta Szegeden élő, az egykori doroszlói magyar közösség oszlopos tagja ünnepi köszöntőjèben így vallott:

Doroszlajiság

Nem lehet ettől a falutól szabadulni. Mert nem csak van, de létezik.

A doroszlajiságnak ismérvei vannak, amelyek előtüremkednek, rádakaszkodnak, eszedbe ötlenek. Ami engem illet, elárulok párat, de mivel nagyon komoly dolgokról van szó, kérem, hogy ne adjátok tovább! Az én pin kódom a banknál: „Dorosz Laji”. A mobilom nyító jelszava: „Mosztonga”. Nem tudok benzint tankolni, ha nem írom be a pénztárgépbe, hogy „Doroszló1991”. Egy időben Szegeden, a rendszerváltás hajnalán, szerkesztettem egy Közélet nevű újságot. Nem találjátok ki, hogy az impresszumban mi volt olvasható! Főszerkesztő: „D. Orosz Lajos”. A Magyarországon elhelyezett cikkeim alá is ezt írom. 

Divat lett a tetoválás. Gondolkodom, hogy mit írassak a felkaromra…

Nem lehet ettől a falutól szabadulni. Mert doroszlóiasan beszélsz.

Odaát manapság is megkérdik tőlem, hogy én vidéki vagyok tán, merthogy megüti a fülüket az a zárt ē hang a beszédemben, amelyet nemigen bírok elhagyni. Meg nem is igen akarom már. Mondom nekik: nem, nemén, már hogyis lennék vidéki? Hát doroszlaji vagyok. Amikor elhagyom a templomutcát a fodbalpálya felől, akkor kerülök én vidékre. Nekünk ilyen esetben Sztapárra, Budapestre vagy Szegedre utazás is vidékre menést jelent. Néznek a szegény, zavarodott anyaországi fejükből kifelé, hogy mivan?! Tán a nap ténfereg a föld körül? Méghogy Doroszló. Miféle hely? Nincs se villamosuk, se emeletesházuk, de még celebek se járnak arra felé. Mondom nekik, hogy engem ott ismernek. Nem úgy, mint ahogy ti ismertek, meglett emberként, kiforrottan, szebbik arcom felől. Ott Doroszlón én nem tudom magam eladni se okosabbnak, se szebbnek, sem becsületesebbnek, mint amilyen vagyok. Az ilyen szerves társadalom mindenkit számon tart, a felmenőinkkel együtt járjuk az életútunkat.

Nem lehet ettől a falutól szabadulni. Minden ízedben benne van.

Történet az ezerkilencszázötvenes időkből, helyszín Doroszló, Szentkút utca. Kezdődik attól a pillanattól, amikor apjafia Lajcsi, ötévesen, egy igazi forró nyáron lubickol az udvar közepén álló mosóteknőben, arra készülve, hogy anyukája majd beszappanozza, lemossa, megtörli és örülni fog a patyolattiszta fiacskájának.

Aztán, valami atavisztikus sugallatra, ez a drága gyerek csuromvizesen, egyszál fekete klottgatyában kiugrik a teknőből, kiszalad a kapun és végigrohan a poros Szentkútutcán. Teszi ezt úgy, hogy közben a lábát húzza a bokáig érő porban, amelyet a szekerek vasabroncsos kerekei lisztfinommá őröltek a földes kocsiútból. Élvezi az ebadta kölke, hogy a porfelhő mindenütt újnyi vastagon belepi a vizes bőrét, majd sárrá válva megtapad a testén, fején, gatyáján. Visong, trappol, ugrál. Nem sok idő telik, hogy a tűző nap gyorsan megszárítsa és kemény sárpáncél bevonatot képezzen a gyereken. Amikor már igencsak szorítani kezdi a vértezet, hazakullog bűnbánó arccal. (Bár a szikkadt sártól alig látszanak a bűnbánat vonásai). A jóanyja alig ismer a fiára, de miután ráébred, hogy nem egy repedezett bőrű szerecsen kölök vigyorog feléje, hanem a saját fiacskája – nemvárt fordulat áll be! Az ilyenkor megérdemelt, mitöbb, elvárt nyakleves-osztás és szülői szidalom furcsamód elmarad és helyette…, ez a gyerekének folyamatos megregulázására szakosodott anya, egyszeriben anyukává válik, elmosolyodik, majd, ölbekapja a vásott gyerekét, pördül vele kettőt és sohanemlátott közös nagy kacagásba olvadnak össze.

Nem lehet ettől a falutól szabadulni. Minden ízedben hetediglen ott van.

Történet az ezerkilencszázkilencvenes időkből, helyszín Doroszló, Templom utca. A bombázó repülők olyan alacsonyan szállnak, hogy a vén diófa ágai erősen hajladoznak. Bár sok évet megért ez a dús lombozat, háborút még nem látott, úgyhogy valami furcsán bömbölő szélviharként fogadják az égi jelenséget. Nem így Áronka, az 5 éves apafia, aki a lombok alatti homokozóban játszik, bőven beszél valakihez, talán a készülő várhoz, homokpogácsához, vagy kitudja kihez, mihez. Az ottromba, ijesztő berepüléstől elpityeredik, sírás is indul. Talán azért, mert remeg a lég, omlik a vár, mert olyasmi történt, amit eddig nem észlelt, vagy, mert távoli ősök génjei a rossz eljövetelét sugják neki. Fiaapja dermedten nézi a gangról. Ő már tudja. Elhatározásokat követelő idők jönnek. Ima. De előbb emelés, ölelés, szorítás, visszaszorítás. Mit nekünk alacsonyan érkező bombázók, ha apu nyakában lehet ülni és elérni onnan a magasat.

Nem lehet ettől a falutól szabadulni, mert az elmenéskor véletlenül mindig ottfelejted magadat.

Stock Jànos, Pusztai Viràg ès a Nyugat-Bàcska Portàl fotói

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.